Görbicz Tamás

Keresztény szabadság

2019. október 22. - gorbiczgy

A politika nem szakterületem, a teológia már inkább, ezért foglalkoztatott intenzíven, hogy a liberális demokráciát leváltani hivatott „illibierális” (liberálistalan), majd „keresztény” demokrácia mégis mi a ménkűt fed. Mert nyílván markáns különbség van kereszténydemokrácia és kereszténydemokrácia között is, amit az Európai Néppárt és a Fidesz-KDNP vitája is világosan megmutat.

Az illiberálisról se tudhattunk meg sokat, csak annyit, hogy vége a politikai korrektségnek, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ellenzékieket, a menekülőket, migránsokat, homoszexuálisokat, muzulmánokat, és úgy általában a kormánypártok által nem a „kereszténység” talaján állónak ítélt akárkiket szabadon lehet (amúgy bayerzsoltisan) becsmérelni, pocskondiázni és démonizálni, ördöginek feltüntetni.

Az általam nagyra becsült Gulyás Gergely – akit egyébként élő hitű keresztény embernek tartanak – a minap is arról beszélt, hogy létezik egy titkos összeesküvőkből álló, igen befolyásos hatalom, amely minden rendszert le akar gyalulni, az államtól, a kereszténységen át, a nemzeti és a nemi identitásig. Ez a titkos, ám de befolyásos anarchista csoport támadt rá kicsiny hazánkra, és ezek ellen védekezünk mi „keresztények” olyan elszántan. Csak önvédelemből szálltuk meg a közmédiát, a választási bizottságot, a számvevőszéket, a médiahatóságot és a többi – elméletileg - független intézményt. Ezért halmozzuk fel az eredeti tőkét jó és megbízható hazafiak kezében, és ezért gondoljuk azt, hogy az ellenzék a haza elveszejtésén vagyon, mivel ennek a titkos anarchikus szervezetnek a kezére játszik az önvédelmi harcunk gyengítésével, ha nem egyenesen ezek ügynökei ők, az árulók, az ötödik hadoszlop. Szóval, mi „igazi” és „keresztény” magyarok csak védekezünk a ránk támadó tudjukkik ellen, amikor rátámadunk azokra, akik szerintünk a tudjukkik malmára akarják hajtani a vizet. A mi vizünket. Vagy azért, mert megfizetik őket (bérencek), vagy azért (ami tán még rosszabb), mert el vannak hitetve.

Azért lenne mégis jó tudni, hogy kik ezek a tudjukkik, mert valójában nem tudjuk. Sem azt, hogy kik ők, sem azt, hogy mit is akarnak. Mert az, hogy mindent le akarnak rombolni azért, hogy egy múltjától, gyökereitől, hagyományaitól, sőt még nemiségétől is megfosztott masszát hozzanak létre, akiknek azután jobban el lehet adni a mindenfélét, aligha életszerű, így nem is hihető. Mint ahogyan az sem hihető, hogy ha a heteroszexuálisok homoszexualitásra utaló dolgokat látnak (felvonulás, reklám), attól maguk is homoszexuálisak lesznek. Mert ahogyan nem nagyon tehetők a homoszexuálisok heteroszexuálisokká felvonulásokkal vagy reklámokkal, úgy fordítva sem megy a dolog. De – állítólag – igény volna rá.images_1.jpeg

Ha nem sikerül körvonalazni, hogy kik is ezek a gonosz kereskedők, akik a palacsinta helyett a gíroszt, a kalotaszegi legényes helyet a pogót, a vegyi-gyümi pálinka helyett a mojitót akarnák a kezünkbe nyomni…  Akik elvennék tőlünk a karácsonyt, a kipcsak vérvonalat, a pártus rokonságot, Góggal és Mágóggal egybe… Szóval, ha nem tudunk valamiféle komolyan vehető bizonyítékot hozni minderre, csak az a gyanú marad, hogy a titkos összeesküvés valójában nem létezik, csupán ürügy arra a nagyon is valóságos összeesküvésre, amit a NER a jogállam, az emberi jogok és a demokrácia ellen folytat. Mert nehéz megmondani, hogy mi is a nagyobb baj, ha tényleg elhiszik a saját propagandájukat (el vannak hitetve), vagy ha tudják, hogy nem igaz (bérencek). Ez utóbbi esetben ugyanis a „kereszténység” csak fügefalevél volna a mezítelenség rútságának eltakarására.

És itt a következő nagy probléma, a keresztény szabadság kérdése.

A miniszterelnök úr adott ezzel kapcsolatban egy definíciót, ami meglehetősen problémás teológiai szempontból – de ezt ne rójuk fel neki, elvégre nem ez a szakterülete. Szóval, szerinte a liberalizmus krédója az, hogy mindent szabad, ami a másik szabadságát nem korlátozza.

Míg a keresztény szabadságé ez: Amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt ne cselekedd mással sem.

Ez azonban a felebaráti szeretet definíciója és nem a keresztény szabadságé. A különbség pedig eklatáns.

A felebaráti szeretet legalapvetőbb törvényeit a Tízparancsolat második kőtáblája fejti ki (2M20):

Ne öld meg, (ne rombold az egészségét)!
Ne rombold szét a házasságát (családját)!
Ne vedd el a tulajdonát!
Ne sértsd meg a jó hírnevét!
Ne kívánd meg, ami az övé!

Mózes törvénye a Tízparancsolat magyarázatában (3Mózes19) hozza ezeknek az igazságoknak az összefoglalását a híres 18. versben, amely egyben a Tórában (a versek számát tekintve) éppen a középső, az „arany szabály”, vagy a „királyi törvény”: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad!”  kifejtésében pedig egy sor hasznos útmutatást találhatunk az emberi együttélésre, melynek bármelyik miniszterelnök is hasznát vehetné. Például:

 11Ne lopjatok, ne hazudjatok, és csalással senki se károsítsa meg honfitársát!

vagy:

16Ne terjessz rágalmakat néped között!

 Jézus maga nem csak azt tanította, hogy a felebarát szeretetében foglalható össze a törvény maga, hanem ennek az igazságnak egy másik megfogalmazását adta a fenti idézetben: ne tedd másokkal, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek (Mt7,12).

Ez egy nagyobb és általánosabb szabály, amely eligazít az élet azon dolgaiban is, melyre Mózes törvénye nem adott szabályt.

Például:

Ha menekülnöd kellene a hazádból, mit szeretnél, hogyan bánjanak veled? Na, akkor Te is bánj úgy velük!
Ha ellenzékben lennél, mit szeretnél, hogyan bánjanak veled? Na, akkor te is bánj úgy velük!
Ha szegény lennél, mit szeretnél, hogyan bánjanak veled? Na, akkor te is bánj úgy velük! stb.

Ezek fontos együttélési szabályok, melyek biztosítják a társadalmi békét, és egész jól alkalmazhatók bármilyen emberi közösség működésére.

Ettől nagyban és alapvetően különbözik a keresztény szabadság.

Bibliai értelemben a keresztény szabadság azt jelenti, hogy Jézus váltságművének és feltámadásának a hatására képesek vagyunk megszabadulni a bűn és halál törvényétől, mely a tagjaink felett uralkodott, akár akartunk ellenére (Rm8,1-3). Ahogyan Pál összefoglalja azt, amit az előző fejezetben fejteget (Róma7,14-24):

14Tudjuk ugyanis, hogy a törvény szellemi, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája. 15Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. 16Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. 17Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. 18Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. 19Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. 20Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.
21Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. 22Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, 23de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. 24Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?

Az apostol költői kérdésére a válasz az újjászületésben rejlik: Krisztussal együtt meg kell halnia a réginek, és Vele együtt fel kell támadni egy új életre. De ezzel még nincs vége a hit szép és nemes harcának. Jézus ugyanis ezt mondta (Jn8,31):

Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; 

32megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.

Mert – így az indoklás - mindaddig, amíg a bűnt teszitek, nem szabadok vagytok, hanem szolgák.

Tehát az újjászületés csak az első lépcsőfok a keresztény szabadsághoz vezető úton, azt követően még igen fontos feladatunk Isten Igéjének az állandó tanulmányozása, hogy az igazság ismeretére eljussunk és megismerhessük a valódi szabadságot. Pál erről így ír (Rm12,1-2):

1Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, 

2és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.

Ez pedig egy állandó törekvés, melynek legfőbb eszköze az igazmondás (Ef4,22-25)

22vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; 

23újuljatok meg lelketekben és elmétekben, 

24öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.
25Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.

 A keresztény szabadság másik fontos összetevője maga a Szent Szellem, miként írva áll (2Kor3,17)

Ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság.

A keresztény szabadság pedig abban foglalható össze, hogy semmink nincs, amit ne úgy kaptunk volna. Annak a felismerése, hogy semmi sem a miénk, beleértve a saját életünket és testünket is. Mindezek tulajdonjoga Istené, mi pedig – egy ideig – sáfárai vagyunk ezeknek (1Kor6,19-20).

19Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok?

 20Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben (is)!

A probléma tehát az, hogy a fent vázoltakat nem lehet politikai programok részévé tenni. Ez Isten szuverén munkája, melyet a Szentlélek által végez, és nem a közhatalomé. Maguk a látható földi szervezetek, egyházak, felekezetek is csak hálók, melyek „mindenfélét összefognak”. S amit összefogtak, azt majd külön kell válogatni jóra és hitványra az ítélet idején. De ez majd az angyalok dolga lesz (Mt13,47-49).

47Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett hálóhoz is, amely mindenféle halat összegyűjt.

 48Amikor megtelik, kivonják a partra, és nekiülve a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig kidobják.

 49Így lesz a világ végén is: eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül…

Így hát újra kellene gondolni a keresztény szabadságra épülő demokrácia alapelveit. Noha semmi kifogásom sem lenne az ellen sem, hogy a felebaráti szeretet talaján építkezzünk, egyelőre nem ezt látni. A felebaráti szeretet krisztusi értelmezése helyett, inkább a farizeusi érvényesül jelenleg. Csak aki velünk van, az a felebarát, aki más hitet, ideológiát, értékrendet követ, az ellenség, akivel szemben bármi megengedett – különösen, ha liberális. Elvégre, ha szeretni kell a felebarátot, akkor a nem felebarátot lehet nem szeretni, sőt akár gyűlölni is, ahogyan a régiek mondták: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet!”. Jézus (a Krisztus) nagyon határozottan szembehelyezkedett ezzel az értelmezéssel itt (Máté 5,43-48) és itt (Lukács 10,30-37) írtam erről részletesebben.

De ha már megkritizáltam újonnan felépülő közös államunk alapjait, hadd ajánljak helyette jobbat is. A „mindent szabad, amit…” liberális elve ugyanis azt jelenti, hogy egyik ember a másiknak nem írhatja elő azt, hogy miben higgyen, hogyan élje a magánéletét és keresse a boldogulását. Mindenki magának szab erkölcsi törvényeket, és saját lelkiismereti meggyőződését követi saját boldogulása keresésében. Ennek komoly elhajlásai lehetnek, kóros és káros szabadossághoz és individualizmushoz is vezethet, egyenesen devianciákhoz, káros erkölcsi nihilizmushoz. Csakhogy a liberális demokráciákban sem mindenki ilyen, miként a muzulmánok közül sem mindenki nőerőszakoló terrorista. A liberális demokrácia ugyanis azt nem szereti, ha a társadalom egyes csoportjai – legyenek azok nagyok vagy kicsik – kötelezően, a közhatalomra támaszkodva, elő akarják írni a többinek, hogy hogyan viselkedjenek, miként gondolkodjanak, miben higgyenek, vagy hogyan boldoguljanak. Azért, mert súlyos történelmi tapasztalatok mondatják velünk azt, hogy ez még sohasem vezetett jóra. Ha valakik mások helyett akarják tudni, hogy mi a jó és az erkölcsös nekik, kiskorúsítják azokat az embereket. Az Örökkévaló, Mindenható Isten az Édenben megakadályozhatta volna, hogy Éva kinyújtsa gyönyörű kacsóit a tiltott fa gyümölcse felé. Még sem tette. Azért, mert a választásaink, döntéseink igazi értékét éppen az adja meg, hogy szabadok vagyunk. Választhattunk volna mást, de mi ezt választottuk. Ha ezt a szabadságot elvonjuk az emberektől, éppen istenképűségüktől fosztjuk meg őket. És igen, ebben benne van a veszélye annak, hogy rosszul döntünk, hibázunk és vétkezünk.

Ha elfogadjuk a szabad döntéshez való jogot, de hirdetjük, amit igaznak vélünk, viszont nem akarjuk ráerőszakolni a másikra a hatalom kényszerével, az liberális demokrácia. Az pedig, hogy mások számára nem húzhatunk bizonyos korlátokat, az messze nem jelenti azt, hogy a csoport, közösség, egyén a maga számára ne húzhatna ilyen korlátokat. És itt kezdődik a keresztény szabadság a liberális demokráciában. Pál apostol például erre a kérdésre, hogy mit szabad és mit nem, ezt a választ adja (1Kor6,12):

12Minden szabad nekem, de nem minden használ.

Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává.

Másik helyen pedig ezt (1Kor10,23-24):

23Minden szabad, de nem minden használ.

Minden szabad, de nem minden épít.

24Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét.

Más szavakkal: ha a szabadsággal úgy élünk, hogy az nem hoz hasznot, nem épít és/vagy valaminek a rabjává tesz - az valójában nem szabadság.

A keresztény szabadság paradoxona pedig éppen az, hogy ha másokért élünk, akkor találjuk meg igazán önmagunkat. Aki meg akarja tartani, elveszti, aki elveszti, rátalál.

De ez nem lehet külső, politikai, állami kényszer, mert akkor már nem szabadság, és – köztünk legyen szólva – keresztény sem lesz. Már a keresztény szó valódi és nem farizeusi értelmében.

Aki nem hiszi, járjon nyugodtan utána. Már ha komolyan gondolja a keresztény szabadságot.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr4415250560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.