Az irániak egyre szemtelenebbé váló bajuszhúzogatása most határozott válaszra talált egy egyébként borzalmas légicsapásban, ami megölte az iráni forradalmi gárda egy tábornokát és jobb kezét – ha igaz. Al Bagdadival is előfordult már, hogy többször halálhírét kelltették, az után kiderült, hogy életben van. A titkos hadműveleteket és terrortámadásokat, legális és illegális milíciákat szervező emberek halála ugyanis időnként jól jön ahhoz, hogy folytathassák a munkájukat még nagyobb titokban, hiszen mindenki azt hiszi, meghaltak.
Bárkik is ültek a kupac fémhulladékká olvadt autóban, maga a csapás biztosan Szolejmáni ellen irányult, akit az amerikaiak több száz katonájuk haláláért tesznek felelőssé.
A válaszcsapás jól mutatja az egyre nagyobb törésvonalakat a Közel-Keleten. Obama alkuját az atomfegyverre ácsingózó Iránnal Trump mondta fel, nem utolsó sorban izraeli kérésre. A zsidó állam lenne ugyanis az elsődleges célpontja egy iráni atomcsapásnak, melynek vezetői nem mulasztanak el hetet, sőt, napot hogy ne fenyegetnék Izraelt pusztulással. Az iráni atomalku egy időre leállította a perzsa állam atomprogramját, ez azonban nem szólt a rakéták fejlesztéséről, melyek egyre gyorsabban és egyre nagyobb pontossággal képesek a töltetek hordozására, noha Irán (éppen a szankciók miatt), technológiailag erősen le van maradva ellenfeleivel szemben. Ráadásul Izrael azt gyanítja, hogy Irán az atomfegyver fejlesztését sem adta fel, csak titkos telephelyeken folytatja. Egy ilyet fel is jelentettek az alkut ellenőrizni hivatott szervezetnél (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség), akik a helyszínre kiszállva, műszereikkel azt azért kimutatták, hogy nem olyan régen sugárzó anyagokat tároltak ott. A zsidó állam hadserege az elmúlt évben 1000 légitámadást hajtott végre Szíriában, Irakban és a Gáza övezetben, hogy megakadályozza a különféle Irán által (is) támogatott milíciákat abban, hogy veszélyes fegyvereket telepítve, fenyegessék Izrael biztonságát. Kész Iránt is bombázni, ha ezzel megakadályozhatja, hogy atomfegyverhez jusson. Ugyanebben érdekeltek a szunni olaj-monarchiák is, akik egyre nagyobb fenyegetésként élik meg a sií terjeszkedést a régióban, és ezzel mára sokkal inkább Izrael és az USA oldalára sodródtak.
Obama kiegyezési kísérlete a muzulmán világgal (amiért előre egy felejthető Nobel békedíjat is megítéltek neki) nem hozott áttörést, sőt, az események a gyengécske eredményeket is elsodorták. Trump keményebb vonalra váltott, melyet az Izrael melletti kiállás (követség áttelepítése Tel-Avivból Jeruzsálembe, a Golán feletti izraeli felségjog elismerése, és a palesztinok támogatásainak megkurtítása, a Samáriában létrejött izraeli telepek legalitásának elismerése) fémjelez, és azt kell mondani, jobban illeszkedik a realitásokhoz, mint a 90 években született elképzelések, melyeket az idő régen meghaladott.
Irán biztosan elbukna egy nyílt katonai konfliktust Izraellel, az USA-val és az Öböl-államokkal szemben. Amerikának eddig sem a hadműveletekkel gyűlt meg a baja. A háborúkat (viszonylag) könnyedén megnyerte technológiai és katonai fölénye révén. A béketeremtésben vallott eddig teljes kudarcot, legyen szó Afganisztánról, Irakról, Szíriáról vagy éppen Koszovóról. A probléma ugyanis az, hogy a despoták - mint Szaddam vagy Kadhafi - eltűnése után keletkezett hatalmi vákuumot, nem sikerül jól kitölteni. Ennek pedig a demokráciák gyengeségétől, a hidegháborús korszakon át, egészen a gyarmati időkig visszavezethető legkülönfélébb okai vannak.
A jelenlegi amerikai külpolitika most szeretné a korábbi terheit megosztani. Átadná a terepet a térség regionális hatalmainak. A Közel-Keleten Szaúdi-Arábiának, Izraelnek, Törökországnak és Egyiptomnak. (De az Európai Uniótól is elvárja, hogy katonailag védje meg magát az orosz fenyegetéstől, ahogyan Japánnak, Dél-Koreának és Tajvannak is nagyobb szerepet kell vállalniuk a kínai fenyegetéssel szemben.)
Ha Irán el akarja kerülni a nyílt háborút (ami egyébként elemi érdeke), akkor a - Szolejmáni hathatós közreműködésével kiépített - milíciákat tudja mozgósítani, elsősorban Irakban, Jemenben és Libanonban, egyfajta partizán-terrorista háborúra kényszerítve Izraelt és Amerikát. Valamint a Perzsa-Öbölben tud kellemetlenkedni, időlegesen akár meg is bénítani a hajóforgalmat vagy az olajkitermelést, ahogyan a tavalyi krízisek (hajók megrongálása, lefoglalása, a szaúdi olajlétesítmények elleni támadások) előre jelezték. Az így kirobbanó energiaválság azonban elsősorban Ázsiát érintené, ami azért baj, mert ha Kína, India is beszállnak a konfliktusba, az megint beláthatatlan következményekkel járna. Ha pedig szénnel váltanák ki az olajat, a klímára mérnének újabb nagy csapást. Az energiaárak elszabadulása a gazdaságok lassulását is magával hozza, melyek újabb és újabb politikai válságokat szülnek. Ahogyan az a 2008-as bankválság idején is látható volt, elsősorban a gyengébb lábakon álló, eladósodott országok (Görögország, Olaszország, Spanyolország Európában, Argentína, Mexikó, Brazilia, Chile Latin-Amerikában, az „Arab tavasz” által már egyszer megrázkódtatásokat átélő Észak-Afrikai országok, és persze fekete Afrika egyik válságból a másiba tántorgó államai) sínylenék meg a legjobban. A következményeknek pedig egyedül Isten a tudója…
Szolejmániról, mint emberről, apáról, bajtársról szinte semmit sem tudunk. Amit biztosan tudunk, hogy ő volt a sií vallási vezetők, az ajatollák kinyújtott keze a környező országokban. Az ő feladata volt az iráni befolyás növelése és kiterjesztése elsősorban a sií népesség körében. Ahol felbukkant, számítani lehetett újabb bázisok kiépítésére, katonai támadásokra, destabilizációs akciókra. Bármilyen ember volt is, egy rossz ügyet szolgált – viszonylag jól. Az iráni forradalmi gárda, melynek a Jeruzsálemről elnevezett Al Quds szárnyát vezette, közvetlenül az ajatollák irányítása alatt áll (szemben a hadsereggel és a rendőrséggel, amely a kormánynak, illetve a parlamentnek felel). Állam az államban, melynek a szolgálataiért az ajatollák különféle kiváltságokkal, vagyonokkal és pozíciókkal „fizettek”. A gárda az iráni elnyomó rezsim ökle. Éppen ezért ma Irán bármilyen (politikai, gazdasági, kulturális) fejlődésének legfőbb akadálya. Kevés kiváltságos, sok elnyomott és kifosztott árán. Egy borzalmas gépezet, amely egy borzalmas rezsimet tart fent. Ebben a gépezetben fontos csavar volt Szolejmáni, de bizonnyal nem pótolhatatlan.
Az amerikaiak és szaúdiak – kimondva, kimondatlanul – Iránt és Szulejmánit tették felelőssé a szaúdi olajlétesítmények elleni támadásért, ami hetekre visszavetette Szaúdi-Arábia olajtermelését, és lényegében egy háborús cselekménnyel ért fel. Se a szaúdiak, se az amerikaiak nem engedhették meg maguknak, hogy szó nélkül elmenjenek mellette. Ugyanez most a helyzet a sií oldalon. Ha elül az ilyenkor szokásos ökölrázás és fogadkozás, ami a helyi folklór része, majd az után derül ki igazán, hogy mit is lépnek az irániak. De az biztos, hogy aligha engedhetik meg, hogy egy főtábornoknak, az ajatollák saját generálisának, a vezető főpap személyes jó barátjának, a milíciák létrehozójának és patrónusának a halálát válasz nélkül hagyják. De abban a helyzetben sincsenek, hogy nagyon emberkedjenek, mert a zsidók és az amerikaiak marka már amúgy is régóta viszket, már csak egy alapos okra várnak.
Másfelől.
Miközben a nyugati demokráciákban sorra törlik el a halálbüntetést, egyre több a drón-támadással végrehajtott kivégzés szerte a világban. Ez pedig elég ijesztő a demokráciákra nézve is, nem szólva a világnak a diktátorok felé hajló tendenciájáról, akik nem fognak habozni saját politikai ellenfeleik likvidálásakor sem. A „keresztény” Európában – nem utolsó sorban a pápista hatalomnak köszönhetően – kialakult totális államok elől meg lehetett még szökni Amerikába, s bár nem küzdelem nélkül, de ki tudott alakulni egy új és szabadabb világ, most nincs már hova menni. Legfeljebb az űrbe.
