Merkel anyánk (már a németek anyja) negyedik kancellári ciklusát kezdheti a választások után. Bár a legtöbb újságcikk azzal a kommentárral jelent meg, hogy nem lehet valami boldog - szerintem de. Negyedik ciklust kezdeni, ok a boldogságra. Ahogyan az is, hogy tavaly, sőt még tavasszal sem így néztek ki a dolgok. Ok a boldogságra az is, hogy az arany középszerűség még mindig bejön a németek többségének, ahogyan az is, hogy az ország gazdasága több mint stabil. Éppen azt vetik a németek szemére, hogy exportcikkeikkel elárasztják (és ezzel kiszipolyozzák) a világot, de nem vesznek semmit. Mit tegyünk, az embereknek kell a BMW meg a Volkswagen, dízelbotrány ide vagy oda.

Az viszont kétségtelen, hogy a boldogságra vetülnek árnyékok.

A legnagyobb az itt-ott nyíltan is náci nézetekkel szimpatizáló, ultra nacionalista (Németország a németeké) AfD bejutása a parlamentbe (AfD = Alternative für Deutschland), amely hajtóvadászatot ígért Merkel után. 13%-os eredményükkel a harmadik helyet csípték meg közvetlenül a Zöldek (Grüne) és a Szabaddemokraták (FDP) előtt (akik szintén nyertesei a nagy pártok lemorzsolódásának, majdnem megduplázták a szavazataikat.) Az AfD előretörése kétségtelenül a migrációs politika ellenhatása. Érdekes azonban, hogy hol erős ez a neonácinak is tartott párt.

Ahogyan haladunk Nyugatról Keletre úgy erősödik. Vagyis főleg a volt NDK területén élőknek szimpatikus. A részletes eredmények tükrében az is elmondható, hogy ugyanezekben a választókörzetekben a Die Linke (A Balosok) nevű nosztalgia párt is hasonlóan erős, melyet „az NDK-ban mégis csak sok minden jobb volt” fűt Keleten, míg Nyugaton inkább a marxista, antikapitalista vonal élteti. (Ők gyakorlatilag a német Thürmer Gyula féle exkommunista vonal).
Vagyis mind a jobb, mind a baloldali szélsőség megjelenik a szavazatokban, ami alapvetően az elégedetlenség jele. Míg általában is elmondható, hogy a volt Szovjet-blokk országaiban a legfogékonyabbak az emberek az idegengyűlöletre és a migránsok keltette félelmek náluk találnak hamar visszhangra, a volt NDK-ban ehhez járul még egy ok. Az NDK megszűnése után, a CDU és vezetője, a nemrég elhunyt Helmuth Kohl voltak a legnépszerűbbek.
Az újraegyesítés eufóriát hozott a németeknek, Kohl kancellár pedig igen nagyvonalúan bánt az új Kelet-német polgárokkal, ami például megmutatkozott abban, hogy a Kelet-németek a semmit sem érő márkájukat, egy az egyben válthatták át Nyugat-német Márkára. (Én éppen Szászországban voltam abban az időben pár hetet, jól emlékszem a boldogságtól ragyogó arcokra. A Nyugat-német Márka – ha lehet – az NDK-ban még nagyobb kincs volt, mint nálunk vagy Szerbiában, és a feketepiaci árfolyama 1:7-hez volt.) A keleti területek felzárkóztatása rengeteg pénzt emésztett fel és nem is ért még véget, a régió minden mutatóban elmarad az egykori nyugati tartományoktól, kivéve a neonácik számát.
Mi magunk is tapasztaljuk, hogy nem egyszerű poszt-szovjet csatlósállamként nyugati demokráciát működtetni. Az inga (a választók szimpátiája) igen gyorsan lendül ide és oda. A közös pont a kiábrándultság. Azt reméltük, hogy a nyugati politikai kultúra egyúttal elhozza a nyugati életszínvonalat is. De nem így lett. Ki ezért a felelős? Valaki ellopta az álmainkat: netán a nyugatiak átvertek és semmit se ér a demokráciájuk? Netán titkos háttérhatalmi összeesküvők voltak, netán a zsidók vagy a pirézek? Vagy mindez együtt? És mi a kiút? A szélsőbal válasza: vissza a régi életünket, volt abban sok jó is! A szélső jobbé: bűnhődjenek az akárkik, csak bűnhődjön már végre valaki, mert rettenetesen frusztráltak és dühösek vagyunk! S mivel Németországban kicsit cikibb zsidózni, így szinte kapóra jönnek a bevándorlók.

Az AfD jó eredménye azonban nem több, mint a nyugati országokban fellelhető hasonló szélsőség: 13% (nagyjábból ennyi Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban, de a válság sújtotta Görögországban is.) A nagy bevándorló pánik azonban kissé elült Németországban, az Eu-török megállapodás megfékezte a tömeges bevándorlást a balkáni útvonalon, így a neonácik vitorlájában is elapadt a szél. Arról nem is szólva, hogy a németek többsége (egyelőre) nagyon nem szeretné, ha a nacionalista fekete levest újra felmelegítenék. Bár igény volna rá…

Mégis elgondolkodtató, hogy miért ennyire fogékonyak az idegenek gyűlöletére a volt szovjet blokk országai. Én ennek négy okát látom.

Az egyik egyszerűen az ismeretlentől való félelem. Mások kultúrája érdekes a tévében, de hogy a szomszédomba költözzön egy szír vagy egy szomáli, ki szeretné ezt? A volt gyarmattartó országokban már van ismeret arról, hogy az emberek – minden kulturális és vallási különbség ellenére - meglepően egyformák: élni, boldogulni akarnak és egész alkalmazkodók, ha lehet és hagyják.
A másik az anyagi frusztráció. A globális kapitalizmus táplálkozási láncának az alja felé a legrosszabb. A profitkényszer ugyanis a vállalatokat arra ösztönzi, hogy a munkaigényes dolgokat oda vigyék, ahol legolcsóbb a munkaerő. Ha tehát felemeljük a béreket, nem jön a nagy termelékenységet biztosító tőke. Ha nem emeljük fel, akkor rajtunk hízlalja magát a nagytőke. Azt pedig levesszük, hogy nem a Mercédesz-gyár futószalagja mellett álló munkás fogja az általa legyártott szuper autókat megvásárolni. (Miénk a merci, magunknak építjük.) És ebben sovány vigasz, hogy még mindig jobb a a helyzetünk, mint egy Sri-Lankai varrónőnek. Mi szeretnénk végre a kapitalizmus napos oldalán sütkérezni, de ez túl keveseknek adatik meg, pedig nekünk is járna, mi is megérdemelnénk végre. És most még ide akar jönni nemtom hány millió román, meg szír meg szar? Még őket is mi tartsuk el?
 A harmadik ok a legnehezebben bizonyítható, de talán mindannyian érezzük, hogy még működnek bennünk a régi reflexek a gyávaságra, meghunyászkodásra. Hogy nehezen állunk ki az igazság mellett, nem akarunk konfrontálni a hatalmasságokkal és könnyen elhisszük, hogy a hatalommal rendelkezők ellen nincs esélyünk, úgy sem tehetünk semmit.
A negyedik pedig még ennél is nehezebben bizonyítható, de mintha Putyinnak sikerült volna újjáélesztenie vagy újraszerveznie az egykori Szovjetunió titkos propaganda és befolyásoló hálózatait. A szovjet sátánt megkötözték egy időre, de most újra kiszabadult, hogy elhitesse a népeket, Gógot és Magógot.

A kérdés most nyílván az, hogy akkor most merre veszi az irányt Németország és vele az Eu.

Egyesek új választásokat vizionálnak, ez azonban kevéssé valószínű. A négy évvel ezelőtti eredmények sem tették lehetővé, hogy a CDU egyedül kormányozzon és nagy koalíció jött létre, mert Merkel azt mondta, ez a választók akarata, ahogyan az, az eredményekből kiderült. Az SPD most azt nyilatkozta, hogy ellenzékbe vonul, így – hacsak meg nem gondolják magukat – nagy koalíció nem lesz. Marad Jamaica (a pártokra jellemző színek megegyeznek a jamaicai zászló színeivel.) De a két kisebb párt, a Zöldek és a Szabaddemokraták merre fogják tolni Merkelt és az Uniót?

Ami a globalizációt illeti, az FDP mellette, a Zöldek ellene vannak. A bevándorlás kérdésében éppen fordítva, az FDP szigorítana, a zöldek lazítanának. És a sort hosszan lehetne folytatni. Ez két dolgot vetít előre. Az egyik, hogy nem lesz egyszerű koalíciót alkotni. A másik, hogy az ellentétes erők akár ki is olthatják egymást, és minden marad a régiben. Amiben viszont mindhárom párt egyetért, az a „több Európa”, ami az unió erősítését, a renitensek megregulázását (lengyelek, magyarok), az Euro-zóna kiterjesztését jelenti. Több közös fellépést (gazdaságpolitikát, haderőt, külpolitikát) és értelemszerűen a nemzeti szuverenitás ennek megfelelő csökkenését. Ez egyfelől rossz (miért döntsön 27 ország arról, ami minket érint, és nem csak mi, mondjuk, hogy milyen ketrecben lakjanak a tyúkok). Másfelől jó (a hazai demokrácia deficitet az uniós intézmények ellensúlyozhatják).

Orbán Viktor imája meghallgattatott. Merkel győzött, de az AfD is megerősödött (akiket most még ciki lenne nyíltan felvállalni. A mi nácijaink még hagyján, de egy igazi német náci az még itthon is ijesztő.) A magyar miniszterelnök még sem lehet felhőtlenül boldog. Nehéz idők jönnek a politikájára. Persze csak külföldön. A Fidesz taktikája eddig az volt, hogy lebuzizta azokat, akik nem tetszettek neki. Így járt itthon Vona Gábor, külhonban pedig az új francia elnök, Macron. Merkel eddig elkerülte ezt a sorsot, de ha tényleg létrejön a „jamaica” koalíció, a Mutti-nak továbbra is jár a kézcsók, a Zöldek vezetője, a török Cem Özdemír, kaphatna egy papucsot, az FDP vezetője, Christian Lindner pedig egy szemöldök csipeszt és egy spangli cannabis-t. De nem akarok ötleteket adni. (Ha mégis, örülök, hogy ennyivel is hozzájárulhattam hazánk sikeres külpolitikájához, levéve egy kis terhet Szíjjártó miniszter úr válláról.)