A két „pünkösdi esemény” (a zsidóké Pünkösd ünnepén Jeruzsálemben és a nemzeteké Kornéliusz házában Cézáreában) szövegszerűen bizonyítható beteljesedése annak, amit Keresztelő János által ígért az Isten a Messiásról, aki már nem vízzel, hanem Szellemmel keresztel (Szellembe merít). Itt Isten spontán, különösebb emberi közreműködés nélkül árasztotta ki a Szellemét a tanítványokra, illetve Péter hallgatóságára. A két esemény közös metszete, hogy a Szellembe merült emberek nyelveken szóltak, prófétáltak, zsoltárokkal és a Szellem adta szavakkal hirdették Isten nagyságát. A szöveg szerint „leszállt” rájuk a Szellem, „megteltek” a Szellemmel, „vették” (fogadták) a Szellemet. Ezek a Szellem-keresztség „velejárói”.

Van még két történetünk az ApCsel-ben, melynek fő hangsúlya a Szellem vételén van.

Az egyik Szamária (Somron) városához kapcsolódik (8. fejezet), a másik Apollós efézusi tanítványaihoz, akik a Pál által alapított efézusi gyülekezet magvát képezték (ApCsel 19).

A Szamáriában (Somron) történt események közvetlen előzménye az volt, hogy Jeruzsálemben megvádolták Istvánt azzal, hogy Mózes Törvénye és a jeruzsálemi szentély ellen tanít. (Tanításának lényege valószínűleg az volt, amit a Héberekhez írt levélben is olvashatunk: van ezeknél már jobb főpap, jobb szentély, jobb áldozat és jobb szövetség, amelyhez jobb ígértek társulnak.)  A szöveg gondosan felsorolja, hogy kik is keveredtek vitába vele: a felszabadított rabszolgák felekezete, aztán az Észak-afrikaiaké, ahonnan a Jézus keresztjét is cipelő Simon származott. (Aki – ha – azonos azzal a Simeonnal, akit „nigernek” is hívtak, azt jelentené, hogy egy fekete férfi vitte Jézus keresztjét.) Aztán az egyiptomi Alexandriába valóké, és szerepel az a Kilikia is, ahonnan maga a tárzusi Saul is származott. Ez nem a jeruzsálemi zsidóság „kemény magja”, hanem azok, akiket magukat is sújtott a „bennszülött”, az Izrael földjén élő és héber anyanyelvű zsidóság lenézése. (A hellének és héberek közti ellentét akart beszivárogni a jeruzsálemi gyülekezetbe is az özvegyek mellőzése kapcsán). Ezért csináltak ezek a „lenézett” zsidók fontos kérdést abból, hogy buzogjanak az „atyai hagyományokért”, és Mózes és a szentély védelmezőiként lépjenek fel. Azonban érvekkel nem tudták Istvánt se meg-, se legyőzni, ezért megvádolták és halálra kövezték. De ez sem békítette meg őket, és e gyilkos indulattól hajtva, üldözni kezdték a tanítványokat Jeruzsálemben és Júdeában. Az üldözés élére pedig közülük a tárzusi Saul állt, a későbbi Pál apostol. Ezzel le is zárul a jeruzsálemi gyülekezet hőskora, a történések most már az evangélium terjedésére koncentrálnak.

Az üldözés miatt keveredik István diakónustársa, Filep, Somron városába. Az igehirdetést itt is jelek követik, és az egész várost lázba hozza az Evangélium és annak ereje. Sokan hitre jutnak és meg is keresztelkednek. Még a várost korábban hosszú ideig, egy emberként ámulatban tartó mágus is. Amikor a 12 apostol tudomására jutott, hogy Somron városa is „megragadta Isten Igéjét”, Pétert és Jánost küldték a városba:

¹⁵Ők lementek, és imádkoztak értük, hogy részesüljenek (vegyék) a Szentlélek ajándékában,¹⁶mert még nem szállt le egyikükre sem, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére (azaz, vízzel). ¹⁷Akkor rájuk tették a kezüket, és részesültek (vették) a Szentlélek ajándékában.

 ¹⁸Amikor látta Simon, hogy az apostolok kézrátételével adatik a Szellem, pénzt ajánlott fel nekik, ¹⁹és így szólt: Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, az vegye a Szent Szellemet.

A történet a következő fontos tanulságokkal szolgál:

1. A vízbe merítés és a Szellem vétele két külön esemény volt. A hívők vízbe merítkeztek ugyan (Jézus nevére), de se nem vették, se nem szállt rájuk a Szent Szellem. Ez az esemény csak később történt meg.
   
   
2. Az apostolok kézrátevéssel imádkoztak értük (ez általában a kéznek a fejre történő rátevését jelenti). Az ima célja nem az volt, hogy Isten kitöltse rájuk a Szellemet, hanem az, hogy ők képesek legyenek venni, fogadni a Szent Szellemet. (Ez a fordítás (RUF) úgy írja: „részesülni belőle”, ami azért félrevezető, mert se megtérni, se megkeresztelkedni nem lehet a Szent Szellem munkája nélkül, így a „részesülés” már megtörtént, a Szellembe merülés célja éppen az, hogy „beteljenek” azzal, amiből már „részesültek”. De nem a szavakon akarok lovagolni, a fordítóknak nyílván más szempont volt fontosabb.)
   
   
3. A kézrátevés közösségvállalást (is) jelent. Az apostolok elfogadták ezeket az embereket „testvérnek Krisztusban”, és imádkoztak azért, hogy Isten legszentebb és legnagyobb ajándékát a maga teljességében fogadhassák, és megteljenek Isten Szent Szellemével, az új szövetség legnagyszerűbb ígéretével és ajándékával.
   
   
4. A külső szemlélő is láthatta, hogy ezekkel az emberekkel történik valami az apostolok kézrátevése nyomán. Simon nem ígért pénzt Filepnek a csodatevő hatalomért, melyeken maga is ámult. Ígért viszont pénzt azért, hogy az ő kézrátevése is azt eredményezze, hogy az emberek vegyék a Szent Szellemet. Úgy tűnik, ezt még a csodajeleknél is többre tartotta. (Kérése pedig azt is leleplezte, hogy annak ellenére, hogy hitt és megkeresztelkedett, Isten kegyelmének a működését egyáltalán nem értette, ismerte meg. A szöveg egyébként nyitva hagyja, hogy Simon vette-e a Szent Szellemet vagy nem. Ahogyan azt is, hogy mi lett későbbi sorsa, meg tudott térni szívéből vagy nem. A legendák szerint nem, hanem a fáraó varázslóihoz hasonló karriert futott be, mint hit dolgában „megbízhatatlan” 2Tim3,8)

Somronban nem olvasunk se prófétálásról, se nyelveken szólásról, se tűzről, se más korábbi, külsőleg is látható dologról. De határozottan történt valami, ami a külső szemlélő számára is nyilvánvalóvá tette, hogy ezeknek az embereknek „adatott” a Szellem, amit ők „vettek” is, és meg is teltek vele. Kornéliusz házában Péter és a vele levő hat tanú abból tudta, hogy „vették a Szent Szellemet, miként kezdetben mi is”, hogy hallották őket prófétálni és nyelveke szólni, „tudatlan pogány” létükre, Istent (helyesen) magasztalni. Újra kihangsúlyoznám, hogy erre a jelre nem a Szellemmel teli hívőknek volt szükségük. Ők – köszönték szépen – jól voltak, semmi kétely nem maradt bennünk arról, hogy Isten kicsoda, hogy szereti-e őket, fiak-e stb. A jelre a külső szemlélőknek volt szükségük, hogy beazonosíthassák azt, hogy mi történt.

Ezért én nem háborgatnák senkit sem, aki úgy gondolja, hogy ő telve van a Szent Szellemmel. Csak legyen a hitre nézve becsületes, és ne csak betanult emberi parancsolatokat szajkózzon. Legyen ennek valami „látható” eredménye is az életében, a szólásában, a bizonyságtevésében.

A Szellemmel keresztelt hívőket meg lehet vádolni sok mindennel (és ebből sok minden jogos is lesz), de azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy bátrak a szólásban és a bizonyságtevésben. Míg az, aki azt állítja, hogy ő ebben részesült, de nincs benne semmi buzgóság az Ige hirdetésében, sőt még a hitét se nagyon vállalja fel, az gondolja végig, hogy nem csapja-e be magát, és nem üres emberi hagyományok (holt cselekedetek Héb 6,1 és 9,14) követője-e csupán.

Ugyanakkor, ha engem megkérdez valaki arról, hogy szerintem ő be van-e telve Szent Szellemmel, volt-e neki Szent Szellem keresztsége, ezt nem tudom, csak akkor, ha látom a „jeleket”. Az sincs mindig a toppon, akinek volt Szellem keresztsége. A Szellemmel újra és újra meg kell telni, ez egyáltalán nem egy egyszeri élmény. Ezért, ha valaki nem biztos magában, de szeretne az lenni, keresse, hogy betelhessen a Szellemmel egyértelműen. Legfeljebb az történik, hogy nem először esik ez meg vele. Azt ugyanis már az elején hangsúlyoztam, hogy a keresztség nem az út vége, hanem a kezdete. A vízbe merüléskor odaszánjuk magunkat Istennek ebben a hitbeli cselekedetben, sokszor még gyenge, bizonytalan hittel. De a hívő életünk során újra és újra meg kell ezt tennünk a kihívások közepette (anélkül, hogy újra vízbe merülnénk). Meg kell erősítenünk magunkat abban, hogy Krisztusban vagyunk, és Krisztust magunkra öltöztük. Ahhoz a hithez és odaszánáshoz kell visszanyúlnunk, amit elkezdtünk gyakorolni akkor, amikor megkeresztelkedtünk.

Olyan ez, mint a házasságkötés. A közös élet során újra és újra meg kell erősítenünk azt az elkötelezettséget, amit az esküvőn kimondtunk (anélkül, hogy újra házasodnánk): „jóban vagy rosszban, boldog vagy boldogtalan állapotában, betegségben vagy egészségben… hűtlenül el nem hagyom.” Isten ugyanis kinyilatkoztatta a maga elkötelezettségét a szövetségben: „sem mélység, sem magasság…” és „ha mi hűtlenkednénk is, Ő hű marad, magát meg nem tagadhatja.” A kihívások pedig nem egyre kisebbek, hanem egyre nagyobbak lesznek, de éppen a keresztségek vérteznek fel azzal az erővel, amely a helyes döntésekhez, a hitben való kitartáshoz vezet. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a házastársi elkötelezettség segít át a nehéz időkön, amikor talán megfutamodnánk már, ha nem kötne a hűség. Így van ez a Szellem keresztséggel is, a Szellemnek való önátadásunk nem a vége, hanem a kezdete az útnak, melyen a nehézségek és az ellenség ellenállása sokszor fog elbizonytalanítani, de mindannyiszor újra ihatunk a kősziklából fakadó vízből, ahogyan írva is áll (Zs110,7):

„A patakból iszik útközben, azért emeli föl a fejét.”

 A somroni események kapcsán szeretném a figyelmet még egy kérdésre ráirányítani.

Miért nem azért imádkoztak az apostolok, hogy Isten töltse ki a hívőkre a Szellemét? Vagy azért, hogy Jézus merítse őket a Szellembe? Miért azt kérték Istentől, hogy képesek legyenek „venni” (fogadni) a Szent Szellemet?

Ennek oka Jézusnak az imáról szóló tanításában van: „Mennyivel inkább ad Szent Szellemet az Atya azoknak, akik tőle kérik.” (Lk11).

Isten Jézus megdicsőülésétől fogva készen áll arra, hogy a Szellemét kitöltse minden testre, hiszen ez felel meg örök akaratának és elhatározásának. Pontosan ez is Jézus első „intézkedése” az Atya jobbján, ahogyan azt a tanítványainak elmondta és megígérte. Isten kívánja, akarja, szeretné, hogy minden ember, különösen azok, akik már Jézus által hitre jutottak, akiknek a szívét „hit által megtisztította”, vegyék a Szent Szellemet, és megteljenek vele (újra és újra). Isten alig várja, hogy kérjük tőle és nekünk adhassa. Hiszen azért ígérte oda. Nem kell ezt kikönyörögni, kicsavarni, kiimádkozni Isten kezéből. Abból kell kiindulnia minden hívőnek, hogy Isten készségesen és örömmel adja, sőt kifejezetten örömét leli abban, ha Tőle ezt kérjük.

A probléma tehát nem az adó oldalon van, hanem a vevőén. Ezért kell a „vevőkért” imádkozni. Nekik van szükségük bátorításra, hitre és segítségre ahhoz, hogy el tudják fogadni a megígért ajándékot.

A történelem folyamán (legyen szó a szentség-mozgalomról, pünkösdiekről, gyógyító evangelistákról vagy karizmatikusokról) voltak, akik hosszú és kitartó keresések és könyörgések után nyerték el a Szellem keresztséget, mások pillanatok alatt, erőfeszítések nélkül. Ma is találkozom hívőkkel, akik évek óta vágyakoznak, de nem tudják elérni az áttörést. Míg vannak egészen friss megtérők, akikért nem is imádkozott senki, mégis spontán átélik a Szellem keresztséget. Láttam embert betelni a Szellemmel, miközben arra várt, hogy bemerítsük, és olyat is, aki azután telt be Szellemmel, hogy éppen alámerítettük. Sok olyannal is találkoztam, aki éppen azért akart megkeresztelkedni vízzel, mert részesült a Szellem keresztségben és fordítva, sok bemerített hívő kereste a megújulását abban, hogy vágyakozott megtelni a Szellemmel is.

Könnyű vagy nehéz? Miben van a különbség? Egyedül a hit mértékében.

Sokszor azok az emberek, akik frissen élik át Isten megbocsátó kegyelemét és szeretetét, sokkal nagyobb bizalommal és nyitottsággal, gyermeki hittel fordulnak Isten felé, mint azok a hívők, akiknek a gondolatait és lelkét már szétszabdalták a különféle tanítások és ismeretek. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ateista-materialista emberkén egy ébredési időszakban térhettem meg, és alig pár hetes hívőként vehettem a Szellem keresztséget, holott azt sem nagyon tudtam, mi az a Szent Szellem. Csak akartam mindent, ami Istentől van. A gyülekezetben pedig mindenki hitt a Szellem keresztségben, nem voltak viták és ellenvélemények, mindenki áldásosnak és fontosnak tartotta, hogy ebben a kegyelemben a lehető leghamarabb, minden új megtérő vagy csatlakozó részesedhessen. A hitnek és a támogatásnak ebben a légkörében gyerekjáték volt venni a Szellemet: imádkoztunk, kértünk és már szóltunk is nyelveken. És ez azóta is nagy áldás és kegyelem. Nyilván egy olyan helyen, ahol ez legfeljebb egy megtűrt és mellékes dolog, nehezebb hitre jutni. Ott pedig, ahol tanítanak is ellene, vagy egyenesen az ördögtől valónak tartják, még nehezebb. Az ilyen helyekről érkezőknek sokkal nehezebb dolguk és sokkal több küzdelmük van, hacsak nem élik át spontán Isten érintését. Akiknek ezzel kapcsolatban megfertőzték az elméjét és a lelkiismeretét, éppen olyan nehezen vehetők rá, hogy éljenek azzal, amit Isten jóra és áldásra szánt, mint Péternek elmenni és együtt enni a pogányokkal. Mondanám, könnyebb a tevének a tű fokán… De inkább azt mondom: Istennek minden lehetséges!