Az elmélet lényege, hogy a világ valamennyi űrkutatója és intézete (még az egymással rivalizálók is) összeesküdött, hogy azt hazudják: a Föld gömbölyű. Meghamisították a Holdra szállást, és valamennyi kamera képét, amely a világűrből sugároz. E „hitetés” miatt már az is gömbölyűnek látja a Földet, aki repülővel halad fölötte. Nincs gravitáció, az égbolt valójában egy szilárd fémből álló búra, a Nap és a Hold sokkal közelebb keringenek a Földhöz, a világtengereket pedig a földkorong szélén masszív jéghegyek tartják vissza attól, hogy elfolyjanak.  S e sok erőfeszítésnek és világ-összeesküvésnek mi volna a célja? Hogy meghazudtolják a Bibliát! Mert ha az emberek nem tartják hitelesnek a Bibliát, mást sem hisznek el belőle.

Ez elsőre inkább bohókásnak tűnik, mint sem pusztító hazugságnak, de a jelenség, aminek a tünetéről szó van, nagyon is elterjedt és pusztít. A keresztények jelentős része ugyanis úgy érzi, hogy hátrálásban van az „ördög uralta világgal” szemben. Veszíti el a pozícióit, a befolyását, a jól megszokott társadalmi helyét. És itt már nem csak a feudális működésű történelmi egyházakról van szó, akik Európában a cezaropápizmus idején élték dicstelen fénykorukat, és a reneszánsz óta vannak hátrálásban. Hanem azokról a valaha progresszív és újító mozgalmakról is, melyek a reformáció és az abból kinövő evangéliumi ébredések idején kultúra teremtő erejükkel és kisugárzásukkal komoly vezető szerepet játszottak a társadalom (keresztény alapú) megújításában. Különösen igaz ez Amerikára és általában az angol-szász világra, ahol a gyarmati idők jellegzetes figurája volt a (fehér) telepes és az őt követő misszionárius. Legalább annyira, mint a Nagy Földrajzi Felfedezések idején a fegyveres hódító és az őt kísérő pap. Technológiát, kultúrát és hitet vittek az egész világra, a hódítás minden előnyével és hátrányával. Ez a vezető és meghatározó szerep eltűnni látszik, és ez ellen mindenki a maga módján igyekszik felvenni a harcot.

Aki már lát a pályán valamelyest, az tudja, hogy itt már régen nem a hagyományos értelemben vett politikai jobb és baloldal harcol egymással a közhatalomért, hanem a táborok sokkal inkább a globalisták és a szuverenisták között oszlanak meg. Ezért hallani a kormányoldalról olyan képtelenségeket, hogy: „liberális, kommunista, globalista egyre megy”, holott ezek amúgy bizony igen eltérő felfogásokat tükröznek.

A világ globalizálódik, ami a nemzeti, etnikai határokat egyre jobban elmossa, a kultúrák és vallások keveredésével jár, illetve csökkenti az államok szuverenitását (önrendelkezését) két okból.

Egyszer azért, mert az egyre nagyobb méretű gazdasági és politikai csoportok befolyása, gazdasági ereje összevethető az egyes államokéval, sőt a kisebbekét időnként jóval meg is haladja. A nemzetek például képtelenek egy olyan óriási techcég megrendszabályozására, mint a Google, de még a rendes adóztatására is.

Másrészt a kihívások összefogást igényelnek, és minden összefogás azt feltételezi, hogy a felek az együttműködés érdekében feladnak valamennyit az önrendelkezésükből. Az oroszok miatt beléptünk a NATO-ba, de mi van, ha a NATO (Isten tartsa távol) háborúba keveredik a balti államok oldalán? Bizony akkor a magyar katonáknak is menniük kell, és meghalhatnak és megsebesülhetnek, ahogyan Afganisztánban vagy Irakban, és jó eséllyel kis hazánkat is bombázni vagy rakétázni fogják. Ha nem lépünk be, akkor pedig ott állunk kiszolgáltatottan, mint egy védtelen zsákmányállat a ragadozók között. Lehet választani.

A legnagyobb baj az, hogy igaz. Ami nem igaz a jelentéssel kapcsolatban, az éppen az, hogy a bevándorláshoz lenne köze. A „bevándorlásozás” és a jelentés körüli „jogi vita” semmilyen más célt sem szolgál csak azt, hogy elterelje a figyelmet azokról a valós problémákról, amelyeket a jelentés megfogalmaz.

A kritikák súlyos és rendszerszintű problémákat jeleznek a magyar demokrácia és jogállam működésében, mint ahogyan az itt élők azt a saját bőrükön is tapasztalhatják, amennyiben nem az oligarchásodó ország kevés haszonélvezői közé tartoznak.  A jelentésnek semmi köze a bevándorláshoz, nem igaz, hogy csak a baloldali véleményeket tartalmazza, hiszen Magyarországról csak a Velencei Bizottság számos jelentést készített az elmúlt nyolc évben, melyek eredménye szerepel benne.

2010-ben már rögtön az első intézkedések jelezték, hogy valamiféle rendszerváltás készül, és ezek egyike sem felelt meg a legalapvetőbb jogállami követelményeknek sem.

Az Orbán-kormány egyik első intézkedése volt, hogy 98%-os különadót vetett ki a végkielégítésekre, még pedig visszamenőleges hatállyal. Hivatkozással arra, hogy a szocialista káderek ne kaphassanak nagy végkielégítéseket az állami cégektől. A cél lehetne legitim, de az eszközök megengedhetetlenek egy alkotmányos jogállamban három okból.

1. 98%-os adót semmire sem lehet kivetni.
2. Visszamenőleges hatállyal nem hozunk jogszabályokat, ez alap.
3. Nem fűnyíró elv szerint megyünk neki a konkolyos búzának, mert azokat is sújtjuk, akik semmiről sem tehetnek, egy kalap alá vesszük a bűnöst és az ártatlant.

Aki egy ilyen jogszabályt beterjeszt, és az is, aki megszavazza, azt a bizonyítványt állítja ki magáról, hogy nem tiszteli sem a jogot, sem a demokráciát, és fogalma sincs arról, hogy miről szól a demokratikus hatalomgyakorlás.

A hamis nemzettudatot nem csak az etnikai fölénnyel (rasszizmus) vagy a vallásos demagógiával (politikai kereszténység) lehet megtölteni. A harmadik leggyakoribb töltelék annak a hamis pátosza, hogy a mi nemzetünknek különleges küldetése van a felsőbb erőktől. Választott nemzet vagyunk.

Ez a pátosz érhető tetten a népek eredetlegendáiban. Hunort és Magort a csodaszarvas vezette volna e honba, vagy a pogány magyarok totemállatától, a turultól származó jövendölés mutatta volna meg Emesének, hogy fia vezeti majd a honfoglalást (aki ezért az Álmos nevet kapta). Ugyanezért kell nagy népekkel vérségi kapcsolatot hazudni, hogy átélhessük, hogy mindig is sokra hivatott nemzet voltunk. Ezért kell nekünk a hunoktól származni vagy a suméroktól, az oláhoknak a római dákoktól, a németeknek az árjáktól, de még a cigányoknak is Egyiptomból (a nyugaton használatos „gypsi” ennek rövidülése: „Egypt”), mint az elveszett tíz törzs egyike…

És igaz.

Minden országnak és népnek meg van a maga helye és szerepe a világban, ahogyan minden embernek is. De ha egy embernek hamis küldetéstudata van, az igen veszélyessé is válhat. Belőlük lesznek az ámokfutók, a meg nem értet „zsenik”, a mindenhol mindenkivel kekeckedő, kötözködő, összeférhetetlen emberek, mert senki sem akarja támogatni a küldetésüket. Pont azért nem, mert hamis.

Ha valahol, az egyházban sokszor átéljük ezt. Se szeri, se száma az önjelölt prófétáknak és hamis messiásoknak, akik nárcizmusukban meg vannak győződve róla, hogy ők annyira különlegesek és kiválasztottak, és akkora, de akkora küldetésük van, hogy olyan nincs senki másnak. És aki nem az ő szekerüket tolja, az minimum hitehagyó, de leginkább sátáni. Ahogyan egy katolikus ismerősöm némi gúnnyal megfogalmazta: „mikro gyülekezetek, makro küldetéstudattal.” És sajnos van benne valami. Ha pedig ez elfajul, akkor jönnek az egyre inkább elszeparálódó, egy ember személyi kultuszára (kenetére, elhívására, isteni küldetésére) építő, belterjes és lábszagú szekták. Néha szörnyű következményekkel.

Ez a mondat azt hivatott igazolni, hogy Isten rendje és rendelése ellen harcol az, aki nem a nemzeti ideológiákat követi. Ez a keresztény-nacionalizmus afféle önigazolási kísérlete. A leggyakrabban emlegetett igevers ezzel kapcsolatban Pál apostolnak az athéni beszéde (ApCsel 17,22-31), melyben a nemzetek Istentől elrendelt idejéről és (földrajzi) helyéről beszél:

Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait…

A beszéd azonban így folytatódik (27-28):

…hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs messzire egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: „Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.”

Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség.

Az egész beszéd fő mondanivalója, hogy minden ember (kivétel nélkül) Isten teremtménye és (mivel „egy vérből” származik) egy családot alkot. Minden nemzet ennek a „nemzetségnek” (az emberiségnek), vagyis Isten családjának a része. Ez éppen nem egy nacionalista, hanem egy kozmopolita beszéd, amely Isten családját a zsidó népről az egész emberiségre terjeszti ki, és azt mondja: Ti is Isten családjához tartoztok, nem csak a választott nép. Mivel pedig mindannyian Isten családjához tartozunk, ideje visszatérnünk Ahhoz, aki alkotott bennünket mindegy, hogy miféle nemzethez tartozunk vagy hol lakunk. Erről szól ez a beszéd és nem arról, hogy Isten nemezetekben gondolkodik.

Pált – a pogányok apostolát - éppen azért vádolták a zsidó vallásos nacionalisták (a farizeusok szerzetéből valók – ApCsel15,5; 21,21), mert eltörölte a „válaszfalat” az ószövetség népe és a nemzetek között. (Ef2,12-19)

Mivel kicsiny hazánkban a „liberális” szitokszóvá vált, fontos néhány alapvető fogalmat tisztázni. A „liberális jogállam” és a „liberalizmus”, mint eszme között alapvető különbség van.

Amikor a köztársaságok felváltották a királyságokat, a hatalom a polgárok kezébe került, az „istenadta” király és nemesség helyett a kormányzottak közössége (az „istenadta” nép) lett a hatalom letéteményese. (Bibliailag ez nem érdekes, az Ige csak a törvényes rendet követeli meg és a tisztességes kormányzást, a politikai forma lehet a királyságtól a demokráciáig, a rabszolgatartó társadalomtól a kapitalizmusig bármi.)

A liberális jogállam még a köztársaságon belül is viszonylag friss találmány, és azt jelenti, hogy a polgárok születési jogon élveznek bizonyos szabadságjogokat, melyeket sem más polgárok, sem az állam nem kurtíthat meg önkényesen, csak alapos okkal és csak a szükséges mértékben. A jelenlegi, egypárti magyar Alaptörvény (alkotmány) is ezeken az elveken épül fel (1. Cikk, 2-3. bek), és kimondja a „népfelség” elvét (Alapvetés B cikk 3. bek.) és az alapvető emberi jogok tiszteletét rögtön a leges legelső cikkelyben:

 (1) AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.

 Az EMBER nagybetűs kiemelése nem tőlem van, hanem az eredeti szövegben. Kihangsúlyoznám: „elsőrendű”, vagyis minden más felett álló kötelesség. Jelenleg még. Papíron.

De már most is az a helyzet, hogy az állam ezt a kötelességét szelektíven teljesíti, ezzel mintegy azt sugallva, hogy vannak AZ emberek, és vannak „emberebb emberek”. Vagy ha úgy jobban tetszik: vannak az emberek, és vannak, akik kevésbé azok, akiknek a jogait már nem olyan elsőrendű védeni.

Az embercsoportok dehumanizálása (emberi mivoltuktól való megfosztása), az Embergyilkos legősibb trükkje arra, hogy egyik ember végül megölhesse a másikat. Káin volt az első ember gyilkosa, s mint ilyen, az Embergyilkos első kiszolgálója. Agyonütötte a testvérét, aki nem vétkezett ellene és nem is tört az életére. Káin viszont úgy érezte, hogy tette jogos bosszú valamiféle sérelemért. Hogy Ábel tehet valamiről, ami az ő életét megkeseríti. Hogy Ábel elvett tőle valamit, amit pedig megérdemelne. Hogy Ábel nem méltó arra, hogy tovább éljen. Káinnak Ábel megöléséhez valamiféle erkölcsi alapot kellett hazudnia magának, mely elhiteti vele, hogy a tette jogos. Valamit, ami felülírta a testvéri szeretetet, és erősebb volt, mint az az erkölcsi gátlás, amely belül figyelmeztet arra, hogy embertársunkat megölni bűn. Ez a gyűlölet ideológiája, ami felülírja bennünk a szolidaritás, a szenvedő ember iránti empátia lelkiismereti parancsát. Ezt hívja Júdás apostol úgy: „Káin útja”.

 Jaj nekik, mert Kain útján indultak el… (Jud 11)

 „Káin útját” pedig János, a „szeretet apostola” mutatja be részletesebben:

 Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást, nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól volt, és meggyilkolta a testvérét. És miért gyilkolta meg? Mert az ő cselekedetei gonoszak voltak, a testvére cselekedetei pedig igazak.

 Ne csodálkozzatok, testvéreim, ha gyűlöl titeket a világ. Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban marad. Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos; azt pedig tudjátok, hogy az embergyilkosnak nincs örök élete. (1Jn 3,11-15)

A pride-ok előtt mindig kétféle levélzuhatag érkezik, ami jól mutatja, hogy a homoszexuális jogok témájáról alig van értelmes párbeszéd, csak háborús retorika. Az egyik arra szólít fel, hogy nekünk, keresztényeknek, ott a helyünk a homoszexuálisok jogaiért kiálló demonstráción, mert az egyház történelme folyamán annyit üldözte, megbélyegezte, gyilkolta ezt az embercsoportot, hogy itt az ideje a szembenézésnek és a jóvátételnek. A levelek másik fajtája viszont arra szólít fel, hogy minden eszközzel álljunk ellent ennek az országot és családot romboló mételynek, az utálatos bűnnek, amely miatt az Úr elpusztította Szodomát és Gomorát, s bizonnyal kicsiny és viharvert hazánkat sem fogja kímélni, ha engedjük ezt a rettenetes istentelenséget.

 Bennem egyik fajta levél sem rezonál, próbálom elmondani miért.

Noha igaz, hogy a nőkkel és a zsidókkal együtt a homoszexuálisok szenvedték el a legtöbb igazságtalan kirekesztést és üldözést a magát „kereszténynek” mondó egyház részéről, a pride nem csak erről szól, ahogyan már a neve is mutatja. Én azt nem tudom rossz néven venni, hogy a homoszexuális emberek nem akarnak tovább megbélyegzettek lenni, akiket bárki kedvére megalázhat és megszégyeníthet. Teljesen jogos az igényük arra, hogy őket és emberi mivoltukat, szakmai kvalitásaikat a valós teljesítményük és a jellemük alapján ítéljék meg, és ne kezeljék őket eleve szörnyetegként és torzszülöttként. Azt sem tudom rossz néven venni, hogy az LMBTQ (és kitudja még hány betű) közösségek a saját életformáik számára – melyek az általam kívánatosnak tartott életformától éppen olyan messze állnak, mint egy politikai beszédíróé vagy aranyásóé – jogokat, jogi védelmet kérnek az államtól. Még azt sem tudom rossz néven venni, hogy ezeknek a jogoknak a kiharcolásáért tüntetnek, felvonulnak, a demokráciában szokásos eszközökkel küzdenek.

De a pride nem csak erről szól, hanem a szexualitás minden formájának a gátlástalan kiéléséről, amit én nem csak hívőként, de állampolgárként sem tartok helyesnek. A szexuális forradalom óta igen átalakult az emberek viselkedése, a korábbi (értelmetlen) prüdériát a parttalanság kezdi felváltani, és ennek számos igen rossz következménye is van. Indokolatlan nyomást helyezünk a fiataljainkra, hogy minél hamarabb és minél kötetlenebbül kezdjenek szexuális életet élni, holott a korai promiszkuitásban a szexuális együttlétet az esetek 90%-ában rossznak és rosszul élik meg a gyerekek, és közel 90%-ban nem is védekeznek a terhesség ellen, ami azután az abortuszok értelmetlenül magas számát is eredményezi a 18 év alattiak között. (A fenti tendenciát jelzi például az is, hogy a BTK-ban 14 évre vitték le a legális szexuális aktusok alsó korhatárát.)

A fösvény és haszonleső zsidó képe nem olyan ősrégi, mint a hazátlan és bolyongó zsidóé, de legalább annyira igazságtalan és gonosz. A kapitalizmus hajtóereje ugyanis valóban a mohóság és a nyereségvágy, csakhogy ez egyáltalán nem a zsidók sajátja, hanem minden emberé és embercsoporté.

Már bölcs Salamon is megállapította, hogy a világot az emberi versengés (egymás iránt érzett irigység) hajtja előre, és nem a „nemes” és a „világjobbító” eszmék, melyek mögé az emberek a saját dicsvágyukat és kapzsiságukat el akarják rejteni (Prédikátor 4,4):

És látám én, hogy minden dolgát és minden ügyes cselekedetét az ember az ő felebarátja iránt való irígységből rendeli; annakokáért ez is hiábavalóság és lélek-fájdalom!

Szegény szabadkőművesek kezdetben templomépítők voltak, akik meg akarták érteni az univerzum titkait, hogy a templomok által olyan „szent teret” hozzanak létre, melyben a természetfeletti a legerőteljesebben működik. Épületeikkel vissza akarták tükrözni az univerzumot, ezért mindennek jelentősége volt: a tájolásnak, a hajóknak, az oszlopok számának, még a vízköpőknek is. Kutatásiakhoz bőven találtak misztikus alapanyagot úgy a „keresztény”, mint a pogány ezoterikában.

Ehhez társult az, amit később „felvilágosodásnak” neveztek el.

Ennek fő felfedezése az a tény volt, hogy mindet törvényszerűségek irányítanak. Ha pedig megértjük a törvényszerűségeket, akkor ezt a tudást felhasználhatjuk a céljaink számára.