Görbicz Tamás

Az utolsó szó jogán

1. rész: Miért bocsát meg az Isten?

2019. május 08. - gorbiczgy

A közel egy éve kitört engesztelés „vita lezárásaként”, Márkus Tamás András kálvinista teológus interjút készíttetett saját magával. Mivel ebben összefoglalja az „Isten a haragját Jézusra öntötte a kereszten” teológiát, bőséggel hivatkozva rám, úgy gondolom, hogy – miként egy latrot – engem is megillet talán az utolsó szó joga. Márkus Tamás András (a továbbiakban MTA) ugyanis – miközben korrekt vitapartnernek állítja be magát – már mindenkit megkérdezett arról, hogy én mit gondolok, csak éppen engem nem, és ebben a cikkben is olyasmit ad a kérdező a számba, amit soha nem mondtam. Az összefoglalás azonban mégis hasznos, mivel sokkal letisztultabban mutatja be a különbségeket a két nézet között. Az olvasók pedig – bibliaismerő emberek lévén – majd eldöntik, melyiket tartják igaznak, vagy igazabbnak a magyarázatok közül. Ugyanis itt magyarázatokról van szó, az Ige szövegét mindannyian „tényként” kezeljük, csak másképpen magyarázzuk, szó sincs tehát az Ige meghamisításáról, legfeljebb arról, hogy nem jó magyarázatot találtunk. MTA is elismeri, hogy a „helyettes engesztelés” mint fogalom, nem szerepel a Bibliában, de szerintem amúgy is megtévesztő, mert a kérdés az, hogy mi engesztelte ki Istent (a bűnhődés vagy a hit), és nem az, hogy Jézus értünk/helyettünk szenvedett-e vagy sem (ezt nem vitatja senki). MTA százezer szó után is kínosan kerüli a kínszenvedés kérdését, ugyanis magyarázata nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a mindenható Istent, mindenek alkotóját és teremtőjét, kínszenvedésekkel kellett megbékíteni. Csak ezen az áron (és sehogyan máshogyan) bocsáthatott meg nekünk.

MTA viszont nagyon jól látja, hogy az engesztelés kérdése csak következmény, valójában a kutya nem itt van elvermelve, hanem abban, hogy „Milyen az Isten?”. A két nézet közötti különbség leginkább az érvelés elején válik a legvilágosabban szét.

godislove.jpg

Tovább

Keresztség a Szellemben

8. rész: „Vettétek-e a Szellemet?”

Az első történet a Szent Szellem vételéről Somron városában (Szamária) megmutatta, hogy a vízbe merítés Jézus nevére (személyébe) és a Szellem „vétele” két különböző dolog, ahogyan azt is, hogy az apostolok fontosnak tartották, hogy a vízzel már megkeresztelt hívők ez utóbbiban is részesüljenek. Ezért kézrátevéssel imádkoztak értük, hogy „vegyék” a Szent Szellemet, mert az még nem „szállt” rájuk (ApCsel 8).

A második történet Efeszosz városába kalauzol minket (ApCsel19,1-7), ahol Pál 12 tanítvánnyal alapítja meg a keresztény gyülekezetet:

1Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál végigjárva a felső vidékeket, Efezusba érkezett. Ott néhány tanítványra talált, 2és így szólt hozzájuk:
- Kaptatok-e Szent Szellemet, amikor hívőkké lettetek?
Ők így feleltek:
- Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szent Szellem.
 3Ezután megkérdezte tőlük:
- Akkor milyen keresztséget kaptatok?
- János keresztségét – válaszolták ezek. 
4Pál ekkor így szólt:
- János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.
5Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére.
 6És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szent Szellem, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak.
 7Ezek a férfiak pedig összesen mintegy tizenketten voltak.

 

A történetből kiderül néhány dolog.

  1. Ezek az emberek tanítványok voltak, noha csak János keresztségét ismerték (ahogyan Apollós is 18,25), de helyesen értették az Úr Jézusról szóló próféciákat és hittek a Messiás eljövetelében.

  2. János keresztsége, a „megtérés keresztsége”, nem azonos a Jézusba merüléssel (a Jézus nevébe, azaz, személyébe való belekereszteléssel). Azt is magába foglalja, de sokkal több annál. A megtérés keresztsége korai előleg volt az új szövetség ígéretéből: „bűneiket megbocsátom és vétkeikről meg nem emlékezem”. A bűnös állapotából a megtérés segítségével a bűnbocsánat állapotába vitt át. Ez a bűnös bűnbánatát igényelte. A Jézusba való bemerülés viszont a teljes szövetséget és a Jézussal való teljes azonosulást (egybenövés, eggyé válás) jelenti, a szív „körülmetélését”. Ami már nem csak bűnbánatot, hanem a Messiás személyébe vetett hitet is követeli. Azt a hitet, hogy ez a Messiás Jézus, a názáreti.

grow-786x305.jpg

Tovább

Lesz-e béke az Olajfák alatt?

A kedden (április 9) esedékes előrehozott izraeli parlamenti választások után tervezi Trump elnök Közel-keleti béketervének nyilvánosságra hozatalát, melyet a rá jellemző szerénységgel az „Évszázad üzletének” (Deal of the Century), aposztrofált.

A tervről már korábban is szivárogtak ki részletek, melyeket a Fehér Ház hevesen cáfolt. Trump egy sor egyoldalú Izrael-barát lépést tett már a közelmúltban: az amerikai követséget Jeruzsálembe költöztette, elismerte Izrael fennhatóságát a Golán felett, beszüntette a Palesztin Hatóság segélyezését, Izraellel együtt kilépett az ENSZ égisze alatt működő, elfogultan Izrael-ellenes szervezetekből.

trump_terve.jpg
A zsidó közösség túlnyomó része Izraelben és külföldön ezt hangos örömmel üdvözölte, az izraeli miniszterelnök a legjobb barátnak nevezte Trumpot.

Tovább

Keresztség a Szellemben

7. rész: „Imádkoztak értük, hogy vegyenek…”

A két „pünkösdi esemény” (a zsidóké Pünkösd ünnepén Jeruzsálemben és a nemzeteké Kornéliusz házában Cézáreában) szövegszerűen bizonyítható beteljesedése annak, amit Keresztelő János által ígért az Isten a Messiásról, aki már nem vízzel, hanem Szellemmel keresztel (Szellembe merít). Itt Isten spontán, különösebb emberi közreműködés nélkül árasztotta ki a Szellemét a tanítványokra, illetve Péter hallgatóságára. A két esemény közös metszete, hogy a Szellembe merült emberek nyelveken szóltak, prófétáltak, zsoltárokkal és a Szellem adta szavakkal hirdették Isten nagyságát. A szöveg szerint „leszállt” rájuk a Szellem, „megteltek” a Szellemmel, „vették” (fogadták) a Szellemet. Ezek a Szellem-keresztség „velejárói”.

Van még két történetünk az ApCsel-ben, melynek fő hangsúlya a Szellem vételén van.

Az egyik Szamária (Somron) városához kapcsolódik (8. fejezet), a másik Apollós efézusi tanítványaihoz, akik a Pál által alapított efézusi gyülekezet magvát képezték (ApCsel 19).

A Szamáriában (Somron) történt események közvetlen előzménye az volt, hogy Jeruzsálemben megvádolták Istvánt azzal, hogy Mózes Törvénye és a jeruzsálemi szentély ellen tanít. (Tanításának lényege valószínűleg az volt, amit a Héberekhez írt levélben is olvashatunk: van ezeknél már jobb főpap, jobb szentély, jobb áldozat és jobb szövetség, amelyhez jobb ígértek társulnak.)  A szöveg gondosan felsorolja, hogy kik is keveredtek vitába vele: a felszabadított rabszolgák felekezete, aztán az Észak-afrikaiaké, ahonnan a Jézus keresztjét is cipelő Simon származott. (Aki – ha – azonos azzal a Simeonnal, akit „nigernek” is hívtak, azt jelentené, hogy egy fekete férfi vitte Jézus keresztjét.) Aztán az egyiptomi Alexandriába valóké, és szerepel az a Kilikia is, ahonnan maga a tárzusi Saul is származott. Ez nem a jeruzsálemi zsidóság „kemény magja”, hanem azok, akiket magukat is sújtott a „bennszülött”, az Izrael földjén élő és héber anyanyelvű zsidóság lenézése. (A hellének és héberek közti ellentét akart beszivárogni a jeruzsálemi gyülekezetbe is az özvegyek mellőzése kapcsán). Ezért csináltak ezek a „lenézett” zsidók fontos kérdést abból, hogy buzogjanak az „atyai hagyományokért”, és Mózes és a szentély védelmezőiként lépjenek fel. Azonban érvekkel nem tudták Istvánt se meg-, se legyőzni, ezért megvádolták és halálra kövezték. De ez sem békítette meg őket, és e gyilkos indulattól hajtva, üldözni kezdték a tanítványokat Jeruzsálemben és Júdeában. Az üldözés élére pedig közülük a tárzusi Saul állt, a későbbi Pál apostol. Ezzel le is zárul a jeruzsálemi gyülekezet hőskora, a történések most már az evangélium terjedésére koncentrálnak.

Az üldözés miatt keveredik István diakónustársa, Filep, Somron városába. Az igehirdetést itt is jelek követik, és az egész várost lázba hozza az Evangélium és annak ereje. Sokan hitre jutnak és meg is keresztelkednek. Még a várost korábban hosszú ideig, egy emberként ámulatban tartó mágus is. Amikor a 12 apostol tudomására jutott, hogy Somron városa is „megragadta Isten Igéjét”, Pétert és Jánost küldték a városba:

15Ők lementek, és imádkoztak értük, hogy részesüljenek (vegyék) a Szentlélek ajándékában,16mert még nem szállt le egyikükre sem, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére (azaz, vízzel)17Akkor rájuk tették a kezüket, és részesültek (vették) a Szentlélek ajándékában.

 18Amikor látta Simon, hogy az apostolok kézrátételével adatik a Szellem, pénzt ajánlott fel nekik, 19és így szólt: Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, az vegye a Szent Szellemet.

A történet a következő fontos tanulságokkal szolgál:

  1. A vízbe merítés és a Szellem vétele két külön esemény volt. A hívők vízbe merítkeztek ugyan (Jézus nevére), de se nem vették, se nem szállt rájuk a Szent Szellem. Ez az esemény csak később történt meg.

  2. Az apostolok kézrátevéssel imádkoztak értük (ez általában a kéznek a fejre történő rátevését jelenti). Az ima célja nem az volt, hogy Isten kitöltse rájuk a Szellemet, hanem az, hogy ők képesek legyenek venni, fogadni a Szent Szellemet. (Ez a fordítás (RUF) úgy írja: „részesülni belőle”, ami azért félrevezető, mert se megtérni, se megkeresztelkedni nem lehet a Szent Szellem munkája nélkül, így a „részesülés” már megtörtént, a Szellembe merülés célja éppen az, hogy „beteljenek” azzal, amiből már „részesültek”. De nem a szavakon akarok lovagolni, a fordítóknak nyílván más szempont volt fontosabb.)

  3. A kézrátevés közösségvállalást (is) jelent. Az apostolok elfogadták ezeket az embereket „testvérnek Krisztusban”, és imádkoztak azért, hogy Isten legszentebb és legnagyobb ajándékát a maga teljességében fogadhassák, és megteljenek Isten Szent Szellemével, az új szövetség legnagyszerűbb ígéretével és ajándékával.

  4. A külső szemlélő is láthatta, hogy ezekkel az emberekkel történik valami az apostolok kézrátevése nyomán. Simon nem ígért pénzt Filepnek a csodatevő hatalomért, melyeken maga is ámult. Ígért viszont pénzt azért, hogy az ő kézrátevése is azt eredményezze, hogy az emberek vegyék a Szent Szellemet. Úgy tűnik, ezt még a csodajeleknél is többre tartotta. (Kérése pedig azt is leleplezte, hogy annak ellenére, hogy hitt és megkeresztelkedett, Isten kegyelmének a működését egyáltalán nem értette, ismerte meg. A szöveg egyébként nyitva hagyja, hogy Simon vette-e a Szent Szellemet vagy nem. Ahogyan azt is, hogy mi lett későbbi sorsa, meg tudott térni szívéből vagy nem. A legendák szerint nem, hanem a fáraó varázslóihoz hasonló karriert futott be, mint hit dolgában „megbízhatatlan” 2Tim3,8)

healing-class.jpg

Tovább

Keresztség a Szellemben - 6. rész

A nemzetek Pünkösdje Cézáreában

A zsidók Pünkösdjéhez hasonló események leírását a „nemzetek”, a „pogányok” között az ApCsel 10-ben találhatjuk. Az emiatt kitört vitát pedig - amelyben Péter magyarázatot ad a történtekre - a következő fejezet elején.

A történet előzményeként Isten igen komoly természetfeletti beavatkozásaira van szükség (angyal, látomás, kijelentés, jel), hogy a hívő zsidókat és az Istent kereső pogányokat elválasztó fal leomoljon. Ezt a falat a Törvény emelte, amely szigorúan betartandó rituális tisztasági szabályokat írt elő a szent nép számára, melyet egy nem zsidó nyílván nem tarthatott be (Ef 2,14-15). Ezért egy látogatás egy nemzetbeli pogány, ráadásul egy római katona otthonában olyan volt, mintha valaki szándékosan tette volna magát tisztátalanná. Ennél már csak egy súlyosabb dolog létezett: egy pogány tisztátalan ételét megenni. Éppen ezeket is vetik Jeruzsálemben Péter szemére (ApCsel 11,3):

„Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük!”

Jézus a kereszten lerontotta ezt a falat, de szükséges volt, hogy a fejekben és a szívekben is végbemenjen ennek felismerése. Péter végül a masszív természetfeletti vezetés hatására hajlandó elmenni egy római centurio, Kornéliusz házába. Isten ezt a katonát azért választotta ki, mert adakozó jótevő volt, és imáival kereste az igaz Istent. Az eseményre abban a Cézáreában került sor, melyet a gyermekgyilkos Heródes építtetett igazi római kikötővárosnak, és amely később is a római helytartók (Pilátus, Félix, Fesztusz) főhadiszállása volt. A birodalom hajói ide érkeztek, és innen indultak, így a Szentföld világra nyíló kapujának volt tekinthető. A város tele volt mindazzal, ami egy hithű, vallásos zsidó számára gusztustalan és tisztátalan. Isten pedig éppen ebben a városban választ ki egy tisztet a megszálló hadsereg tagjai közül, hogy kaput nyisson a világra az Evangéliumnak.

heart-wall.jpg

Kornéliusz egybegyűjtötte barátait és ismerőseit a sok természetfeletti jel által meggyőzött, de még mindig kissé zavarban levő főapostol, Péter érkezésére, aki itt értette meg, hogy „bizonnyal nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki a nevét féli és igazságosan cselekszik”.

Tovább

Keresztség a Szellemben - 5. rész

Péter pünkösdi beszéde Jeruzsálemben

A világtörténelem első „keresztény” prédikációja a Szent Szellembe merült (öltöztetett), és Szent Szellemmel megtelt Péter szájából hangzott el Jeruzsálemben, aki 11 erre kiválasztott társával együtt tett tanúságot Jézus haláláról és feltámasztásáról. A beszéd 23 verse (ApCsel 14-36) 3 nagyobb részre osztható, mely 3 ószövetségi idézetre támaszkodik.

Az elsőben Péter a Szent Szellem kitöltésére ad magyarázatot és Joel prófétát idézi, akinek fő üzenete az „Úr napjának” eljövetele volt. (Ezt a későbbiekben részletesebben is megnézzük.). A másodikban a 16. Zsoltár alapján bizonyítja, hogy Dávid király prófétált, vagyis nem saját feltámadásáról beszélt, holott a zsoltár egyes szám első személyben szól: „nem hagyod LELKEM a Seolban”. A pünkösdi eseményeknek ehhez is köze van, hiszen Dávid aligha értette azoknak a szavaknak az értelmét, melyeket a szájával kimondott, amikor a 16. zsoltár született. A zsoltár szavain keresztül ugyanis a Messiás Szelleme (a Szent Szellem) beszél (Dávid szájával) hozzánk, és hirdeti sajátmagáról, hogy „TESTEM reménységben nyugszik”. Ha Dávid nem is értette, hogy miről beszél a Szellem a száján keresztül, szerencsére a szavakat gondosan feljegyezték. Vagyis a Szent Szellem képes arra, hogy szóljon emberekből, emberek szájával, nyelvével olyan szavakat, melyek viszont nem a szóló értelméből, saját bölcsességéből származnak. Ezt tették Pünkösdkor a tanítványok is (csak olyan más népek által beszélt nyelveken, melyeket maguk nem tanultak és nem értettek). Péter később a levelében ezt így fogalmazza meg (1Pé1,11):

c5cd0d75a69841dfbfafa63051585329.jpg

Tovább

Keresztség a Szellemben - 4. rész:

A zsidók pünkösdje Jeruzsálemben

A Szent Szellem elküldésének ígérete azon a bizonyos híres pünkösdi napon teljesedett be. A történet egésze az ApCsel 2-ben van leírva. A kulcs kifejezések: „tűznyelvek ültek rájuk”, „megteltek Szent Szellemmel”, „a Szellem adott szólni.”

De vessünk egy pillantást előbb magára az ünnepre, amely, mint prófétai előkép, így nyerte el a beteljesedését. Ha Izrael zarándokünnepeit nézzük, Pünkösd különleges helyet foglal el, mivel éppen a tavaszi és az őszi hármas ünnepek között helyezkedik el. Ezeket az ünnepeket szokták a hétágú menórával (mécstartóval) ábrázolni, melynek 7 mécsese (olajlámpása) a Jelenések könyvében is így jelenik meg, mint „Isten 7 szelleme” (Jel 4,5). A Pünkösdtől „balra” a tavaszi ünnepek: a páskabárány, a kovásztalan kenyerek és az első kéve (zsenge). „Jobbra” pedig az őszi ünnepek: sófárzengés, engesztelő nap és a sátorok ünnepe (szukkót).

Ugyanakkor Pünkösd a „hetek” (savuót) ünnepe, a tavaszi ünnepkör lezárása is. A régi kovász és a régi tészta elmúlt, új tészta és új kovász készül. Húsvétkor kitakarították a régi kovászt, és meglengették az Úr előtt az aratás első kévéjét annak jeleként, hogy az egész aratást az Úrnak ajánlják. (Ha a zsenge szent a tészta is az; Rm11,16.) Az új terméshez már nem lehetett a régi kovászt adni. Az első kéve learatásától számoltak hétszer hét napot pünkösdig, amikor is az aratás véget ért (Izraelben kétféle gabonát arattak: búzát és árpát) és már az új gabonából, új kovásszal készült, új kenyeret lengették meg az Úr előtt (3M23,10-21). A régi kovász a „bűn és a halál törvénye”, az új kovász a „Jézusban való élet szellemének a törvénye” (Rm8,2). Húsvét elhozta a bűntelenség kovásztalanságát a számunkra. A bűn tőlünk idegen „kovász” lett, mert mi már új termés, új „tészta” vagyunk (1Kor5,7). Pünkösd pedig belénk (a testünkbe) helyezte az új kovászt, Isten Szellemét, a feltámadás erejét, amely át kell járja az egész „tésztát” (Rm8,11). A hetes szám pedig a „teljességet” vagy valaminek a „beteljesedését”, a végső állapotra, a tökéletességre jutását jelentette. Ami húsvéttal elkezdődött (az új szövetség és az új teremtés), tökéletes formáját a pünkösddel nyerte el. A húsvét elhozta a halált és a feltámadást, ezzel lezárta a régi bűnös életet, és a feltámadással behozta a holtakat megelevenítő, új és enyészhetetlen életet, az új teremtést, amely igazságban és valóságos szentségben születik újjá. Minderre pedig a Szent Szellem teszi rá a pecsétet, amely vezeti, élteti, „itatja”, tanítja és bátorítja (vigasztalja) az új teremtést, a maga templomává teszi a még halandó testet. Ezzel válik teljessé az új szövetség új teremtménye, az új és krisztusi (keresztény) ember, aki új szívet és új szellemet kapott Istentől, és a Törvény ígéret szerint a szívébe van írva (Ez36,26-27).

fire_flame.jpg

Tovább

Keresztség a Szellemben - 3. rész:

A Szellem keresztség célja

A keresztség tehát egy ajtót jelent, belépést egy új valóságba. János keresztsége a bűnbocsánatba vitte a hívőt, a keresztény vízkeresztség ennél többet ad, Jézusba, a Krisztusba helyez (merít) bennünket.

Rengeteg Ige szól arról, hogy kik vagyunk, és mink van Krisztusban. Például:

„Akik Jézus Krisztusban vannak, új teremtések” (2Kor5,17).
Vagy: „Nincs immár semmi kárhoztatásuk” – de kiknek? – „akik Krisztus Jézusban vannak”. stb.

A Krisztusba „merülés” a vízbe merüléssel történik meg. Isten ezt a hitbéli aktust rendelte arra, hogy mindazt, amit a hitre jutással és a megtéréssel elnyertünk, teljessé tegyük (betöltsük). Jézust ezt mondta Jánosnak: „illik hozzánk a megigazulás minden tettét betölteni” (Mt3,15). Ez azt jelentené, hogy (érvényes) keresztség nélkül senki sem lehet Krisztusban?

Mivel az Istennel való kapcsolatunk leglényegesebb pontja a hit, az élő hittel rendelkező ember nagyon sok mindet birtokol már az áldásokból a keresztség nélkül is, de ha valaki valóban hisz, akkor előbb utóbb el kell jusson oda, hogy saját hite alapján belemerüljön a vízbe és ezzel Krisztusba. A korai egyházban kereszt alakú bemerítő medencéket használtak, hogy ezzel is kifejezzék azt, hogy a bemerítkező hívő Jézus kereszt-halálával válik eggyé, hogy a feltámadásával is eggyé legyen (Rm 6,3-5). Ennek – ellentétben a hagyománnyal – nem pusztán az áteredő bűnhöz van köze, hanem az odaszánáshoz, életünk és tagjaink önkéntes átadásához. (A Róma 6-ban ez a leghangsúlyosabb kifejezés: odaszánás, parisztémi.) A hívő, de be nem merítkezett ember olyan, mint az a jövevény, aki élvezi már az ország áldásait, de még nem állampolgár. Nagyon sok mindennel élhet, van letelepedési engedélye, de még nem teljes jogú tagja a közösségnek. Vagy az olyan szerelmes, aki elkötelezett ugyan, de még nem házas. A házassághoz kapcsolódó jogokat csak az után élvezheti a maguk teljességében, ha a szövetség megkötése jogerősen megtörtént.  

open-door-banner.jpg

Ahogyan az ószövetség megkötésének aktusa a körülmetélkedés volt, (ezzel vált az Isten népébe beleszületett gyermek teljes jogú tagjává a szövetség népének), úgy az újszövetségben a vízkeresztség ez az aktus, ami nem a test, hanem a „szív körülmetélése”. Ezzel válik az újjászületett hívő a szent nép (az Eklézsia), és az új szövetség teljes jogú tagjává.

Tovább

Keresztség a Szellemben 2. rész:

Mi a bemerítés, a keresztség?

A vízbe merülés a Törvény alatt a rituális megtisztulás eszköze volt. A rituálisan tisztátalannak számító ember „tiszta”, azaz, alkalmas lett. A „tisztátalan” tagja Isten népének ki volt zárva a szent dolgok gyakorlásából, ki kellett menjen a táboron kívülre, nem vehetett részt az áldozatokban és az ünnepeken. A bemerítés tehát egy Istentől távoli állapotból, a bemerítés eszközének segítségével, egy Istenhez közeli állapotba helyezi az embert. János a MEGTÉRÉS keresztségét prédikálta, és vízbe merített. A MEGTÉRŐ bűnöst helyezte a bűnös állapotából a bűnbocsánat állapotába a vízbe merítés segítségével.

Az újszövetség (1Kor10,2) a Veres-tengeren való átkelést a vízkeresztséggel állítja párhuzamba, melynek eredménye az volt, hogy a nép „hitt az Örökkévalónak és szolgájának, Mózesnek” (2M14,31). A szent sátor felszentelésekor pedig leszállt a dicsőség felhője és betöltötte a sátrat, ahogyan később Salamon szentélyét is. Sajátos módon ezt a „Mózesbe” való bemerülésnek hívja Pál, amivel azt akarja kifejezni, hogy Izrael fiai elhitték, hogy Isten eljött, hogy beteljesítsen egy ígéretet, hogy megszabadítsa őket és nekik adja a földet, amelyet atyáiknak esküvéssel ígért, s ebben Mózes számukra Isten eszköze.

Az újszövetség „mosakodásai” (Héb 6,2) vagyis keresztségei Jézusba visznek bennünket és azt a hitünket fejezik ki, hogy Isten Jézust küldte el számunkra szabadítóul, valamint azért, hogy bevigyen minket a Mennyek Királyságába. Ez nem a „test szennyének” lemosása, hanem a lelkiismeret megtisztulása (1Pét3,21), nem a test, hanem a szív körülmetélése (Kol2,11-12).

gt_blog.jpg

Tovább

Keresztség a Szellemben

1. rész: Az ígéret

Annak ellenére, hogy a Szent Szellem keresztség fogalma már több mint 100 éve jól ismert az egyházban (akár azért, mert vallják, akár azért, mert elutasítják), rengeteg kérdés érkezik ezzel kapcsolatban. Ezeknek a cikkeknek az a célja, hogy tisztázzuk, melyek a bibliai tények és melyek a keresztség e fogalma körül kialakult nézetek és vélemények.

baptisum.jpg

Az első tisztázandó dolog, hogy „Szellem” alatt az istenség harmadik személyét, a Szent Szellemet értjük. A biblia világos és következetes különbséget tesz lélek és szellem között, e két dolog egymással nem felcserélhető és nem ugyanazt jelenti.

Tovább