Amikor Isten megteremtette az égitesteket, akkor két feladatot adott nekik, az egyik az, hogy világítsanak, a másik, hogy mutassák az idő múlását. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez volt az idő kezdete, Isten gigantikus óraművének beindulása. A nap szerepe volt, hogy jelölje a nappalokat, a nap hiányában pedig a Hold és a csillagok (ideértve mindenféle égitestet: a csillagtól a bolygókon át a Földre hulló és a légkörben elégő aszteroidákig) világítottak az égbolton keresztül. A nap felkelése és lenyugvása határozta meg a nappalok és éjszakák váltakozását, a Föld nap körüli keringése az éveket, a Hold váltakozása (újhold, telihold, fogyó hold) a hónapokat. És ezek jelölték ki az ünnepeket is. A fő ünnepek (húsvét és a sátorok ünnepe) teliholdra esett, a sófárzengés ünnepe újholdra (Pünkösdöt az első kéve napjához, az engesztelő napot pedig a sófárzengéshez kötötték). Minden sabbatkor és minden hónap elején (újholdkor) extra áldozatot kellett bemutatni a szentélyben.
Az emberiséget régóta lenyűgözte az éjszakai égbolt látványa és az égitestek vándorlása. Az Özönvíz után a bálványimádás szorosan kötődni kezdett az asztrológiához. A Napot istenként, a Holdat istennőként imádták már Bábelben is (a nők menstruációs ciklusa is a Holdhoz igazodik). Mágusok, papok hada kémlelte az eget abban a reményben, hogy a csillagok járásból ki tudják olvasni az istenek akaratát. Isten ezt a fajta bálványimádást kategorikusan megtiltotta Mózes törvényében (5M4,19-20):
„Ha szemedet az égre emeled, és látod a napot, a holdat és a csillagokat, az ég egész seregét, ne tántorodj meg, ne borulj le azok előtt, és ne tiszteld azokat; mert azokat az ég alatt levő többi népnek hagyta meg Istened, az ÚR. Titeket azonban kézen fogott az ÚR, és kihozott az egyiptomi vaskohóból, hogy az ő tulajdon népe legyetek. Így van ez ma is.”
Az égbolt tanulmányozását tehát az Örökkévaló az „ég alatt levő többi népnek hagyta meg”. Isten a természeti kijelentésen bőven túl adott magáról kijelentést a választott népnek, akik ezek után nem szorultak rá, hogy az égitestekből próbálják megfejteni kicsoda az Isten és mit, mikor akar tenni. Hiszen Isten maga ment el értük, szabadította ki őket és jelentette ki magát. Izrael éppen ezért soha nem a csillagokhoz folyamodott tanácsért, ha meg akarta kérdezni az Urat, hanem a prófétákhoz és az Írásokhoz. Ésaiás is éppen erre int a Messiással kapcsolatban (8,19):
„Ha majd azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett?”
Ahogyan a halottak sem adhatnak tanácsot Isten helyett, ugyanúgy az élettelen égitestek sem világosítanak fel Isten akaratáról. Ésaiás azt is megmondja, hogy az elköltözöttek „bölcsessége” vagy az égitestek helyett, mire kell figyelni (Ésa 8,20):
„A törvényre (tórára) és intelemre (a szövetség igéreteire) figyeljetek!”
Igen, igaz, a napkeleti mágusok, egy csillagot követve érkeztek Jeruzsálembe, de ők nem tartoztak Isten népéhez. Amikor Heródes összehívta az írástudókat, nem a csillagokat nézték, vagy a mágusok csillagát ellenőrizték le, hanem Mikeás próféta írását idézték, amikor kijelentették, hogy a Messiásnak Betlehemben, Dávid városában kell megszületnie. A mágusok érkezése éppen Izraelnek volt külső jel: már a pogányok is a Messiást keresik! A mágusok pedig valószínűleg Bálám próféciáját követték: „Csillag származik Jákóbból”. Izrael fiainak azonban egészen más jeleket kellett volna felismerniük, hiszen a Messiás számos jelet és csodát tett közöttük, melyek nem a csillagállásokba voltak írva, hanem a próféciákban kijelentve.
Ha pedig Izraelnek a kijelentés adatott a csillagokba írt üzenetek helyett, az Egyházra még inkább igaz, hogy Jézus nem a csillagokon keresztül üzen nekünk. A Szentlékek ezekben a pillanatokban is Jézus visszatérésére készít fel bennünket, hiszen az Úr ezt mondta (Jn16,13):
„Amikor azonban eljön ő, az igazság Szelleme, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.”
Egyetlen példát sem tudunk, amikor Isten a csillagállásokon keresztül adott volna jelet akár Izraelnek, akár az egyháznak.
Mit jelent akkor az, hogy „lesznek jelek a napban, a holdban és a csillagokban?” Először is, semmiképpen sem azt, hogy csillagképek és bolygóegyüttállások lesznek jelek...

Amikor Jézust a tanítványai megkérdezték arról, hogy mi lesz a visszatérésnek jele, azzal kezdte a válaszát, hogy „Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket!” (Mt24,4). Ebben az ú.n. „Olajfák hegyi beszédében” háromszor említi azt, hogy az egyik jel a hitetés, a megtévesztés lesz.
A Jézus visszatérésének tüzében várakozó gyülekezetek közül is kiemelkedett a thesszalonikai, melynek Pál két alkalommal is ír Korinthusból, hogy józanságra intse őket. Az első levelében így kezdi ezt a részt (5,1):
„Az időpontokról és alkalmakról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj.”
Ez egy idézet Jézus fentebbi beszédéből, ahol az Úr ezt mondja (42-44):
„Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti URatok!” „Azt pedig jegyezzétek meg: ha tudná a ház ura, hogy melyik őrváltáskor jön a tolvaj, virrasztana, és nem hagyná betörni a házába. Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!”
A „tolvaj” motívum azt jelenti, hogy ha tudnánk, mikor jön a tolvaj, akkor elég volna a házat csak abban az órában vagy percben őrizni. De Ti legyetek olyanok, akik mindig őrködnek (szellemileg éberek). A Tesszalonika levél pontosan ebben az értelemben is folytatódik:
„Ti azonban, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lephetne meg titeket.”
Azt is elmagyarázza, hogy mit ért „sötétség alatt” (5-8):
„Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok. Mert akik alusznak, éjjel alusznak, és akik megrészegednek, éjjel részegednek meg. Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok…”
Pál a második levélben is a józanságot hangsúlyozza, amikor a Jézus visszatérésével kapcsolatos hitetések miatt inti a gyülekezetet (2Tess2,1-3):
„Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem valamely szellemtől származó kijelentés (prófécia), sem a mi nevünkben elhangzó (hazug) megnyilatkozás, sem valamiféle nekünk tulajdonított (hamis) levél, mintha az Úr napja már közvetlenül itt volna. Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket.”
Leszögezhetjük tehát, hogy a Jézus visszatérését mutató első jel éppen az, hogy nagy lesz a hitetés, a félrevezetés. Álhírek, hamis kijelentések, a józanságot elvető szuperszellemi tanok, hamis jelek és izgága, feltűnési viszketegségben szenvedő „próféták” és követőik lepik el a területet egyrészről. Másrészről pedig jelen lesz a tagadás is (2Pé2,3-4)
„Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete?”
Ezek pedig olyan „keresztények”, mint a sadduceusok voltak a maguk idejében: tagadják azt, hogy vannak isteni beavatkozások az emberiség történelmében. Péter azonban biztosítja az olvasóit, hogy Isten nem késlekedik, hanem türelmesen vár és elszenvedi az emberek gonoszságát, és kitolja a „ma”, a kegyelem idejét, hogy minél több bűnös menekülhessen meg a kétségtelenül érkező ítélettől. És így fejezi be:
„De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj…”
Mindez elég nagy zűrzavart vetít előre az izgága prófétálásoktól a tagadásig. Azonban a hitetés és a tagadás apostola csak ilyen közegben lesz képes felemelkedni. Amíg a józan és igaz szó erőteljesen hangzik, nem lesz tere a hazugság és csalárdság emberének, az Antikrisztusnak.
Mindezek előrebocsátásával szeretném, ha megvizsgálnánk a sokakat most izgalomban tartó 2017. szeptember 23-i dátumot, mikor is a szűz csillagkép „méhéből” kilép a Jupiter bolygó, melyet most divat a Jelenések 12. részében leírt „nagy égi jellel” azonosítani. De ez megfelel-e az írásmagyarázás alapvető szabályainak? És egyáltalán, mit jelez a dátum, minek kellene történnie?

A leggyakoribb téves magyarázat az 1Kor12,13 félreértelmezése. Itt valóban a Szellem és a keresztség szó egy mondaton belül fordul elő, de nem a Szellem-keresztség értelmében:
„Hiszen egy Szellemben mi is mindnyájan egy Testbe kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg.”
A szöveg valóban a keresztségekről beszél, de az első részmondat a vízkeresztségre vonatkozik. Amikor Jézusba merülünk bele, a halálába merülünk, hogy a feltámadásával is eggyé legyünk. Ez magában hordozza a test feltámadásának reményét is, és egyúttal az Egyházba, Krisztus Testébe is betagol bennünket. A vízbemerülés az, amit mi tehetünk a hitünk cselekedeteként, hogy felöltözzük Krisztust. Azonban a Szent Szellem az, aki körülmetéli a szívünket és betagol minket a testbe a saját akarata szerint. Ahogyan a Szent Szellem volt az is, aki bizonyságtételével kimunkálta bennünk a hitet a megtérésre és arra, hogy belemerüljünk Jézusba. A Szellem keresztség azonban nem ez. Amiről itt szó van, az a Szellem munkája, amit a vízkeresztségkor végez el. A Szellem-keresztség a mondat második felében tűnik fel: „egy Szellemmel itattatunk meg”. Jézus ugyanis ezt mondta (az Ésa 55 elejére utalva, Jn7,37-39):
„Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Ezt pedig a Szellemről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Szellem, mivel Jézus még nem dicsőült meg.”

Ugyanezt írja Pál kicsit korábban a már idézett 10. fejezetben (1-4):
„atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a szellemi eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a szellemi italt itták, mert a szellemi kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt.”
Itt a vízkeresztséget a tengeren való átkeléshez, a Szellem-keresztséget pedig a dicsőség felhőjének megnyugvásához, az Igét a mannához, a Szellem bennünk folyó munkáját pedig a Kősziklából fakadó víz ivásához hasonlítja Pál.

Mindebből az következik, hogy nem helytálló erre az igére hivatkozva azt mondani, hogy a vízkeresztségkor a Szellem-keresztség is megtörténik vagy fordítva. A Szent Szellem nélkül nem tudnánk hitre jutni és a vízkeresztségben sem történne semmi, ha a Szent Szellem nem tenne valamit velünk. A Szent Szellem számos más módon is jelen van az életünkben, sőt a Szellem-keresztség után újra és újra megtelhetünk Isten Szellemével, de a Szellem-keresztség mégis egy konkrét átélés, amit a zsidók és a pogányok pünkösdje mutat be, s amely szerves része kell(ene) legyen a hívő életünknek. Pál és Keresztelő János 12 tanítványa között Efézusban a következő párbeszéd zajlott (ApCsel19,2-6):
„- Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hivőkké lettetek?
- Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szent Lélek.
- Mire keresztelkedtetek meg tehát?
- A János keresztségére.
- János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy a ki ő utána jövendő, abban higyjenek, tudniillik a Krisztus Jézusban.
Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok; és szólnak vala nyelveken, és prófétálnak vala.”

Ahogyan Péter a pünkösdi 3 pontban (ApCsel.2,38), úgy Pál is a hívővé válás szerves részének tekintette a megtérést követő belemerülést Jézusba és a Szellembe is, külön-külön. A Szellem-keresztségkor itt is a szólás ajándékainak működését látjuk: a nyelveken szólást és a prófétálást, a hogyan a zsidók és a pogányok pünkösdjekor is. Ha tehát nem is mondhatjuk, hogy a szólás karizmái kizárólagos külső jelei a Szellembe merülésnek, azt állíthatjuk, hogy a leggyakoribb kísérői. Ennek az az oka, hogy tanúskodni a beszédünkkel tudunk, ehhez ad hitet, szellemi erőt, kijelentést és szavakat Isten Szelleme. Olyan ez, mint a gyermekek beszédtanulása.

A nyelveken szólás a gügyögésnek felel meg, ami az értelmes beszéd előszobája. Nyelveken szóláskor megtanulunk együttműködni a Szent Szellemmel, átadjuk magunkat neki, és ezáltal „épülünk”, tapasztalatra teszünk szert a Szellemmel való együttműködésben. De Pál azt is világosan tanítja, hogy ha összegyülekezünk, a prófétálás a hasznosabb, mivel nem csak magunkat építjük, hanem azokat is, akik hallgatnak bennünket, akár imádkozzunk, akár prédikáljunk, akár zsoltárokat énekeljünk, akár a jelenlévő hitetlenek szívét tárja fel az Úr (1Kor14). A mi Mennyei Atyánk pedig jól érti a gügyögésünket is, legyen az egészen egyszerű vagy akár olyan bonyolult, mint az „angyalok nyelve”.

A zsidók pünkösdjéhez hasonló események leírását a „pogányok” között az ApCsel 10-ben találhatjuk. Isten igen komoly természetfeletti beavatkozásaira van szükség (angyal, látomás, kijelentés, jel), hogy a hívő zsidókat és az Istent kereső pogányokat elválasztó fal leomoljon, és Péter hajlandó legyen elmenni egy római centurio, Kornéliusz házába. Isten ezt a katonát azért választotta ki, mert adakozó jótevő volt és imáival kereste az igaz Istent. Az eseményre abban a Cézáreában került sor, melyet a gyermekgyilkos Heródes építtetett igazi római kikötővárosnak, és amely később is a római helytartók (Pilátus, Félix, Fesztusz) főhadiszállása volt. A birodalom hajói ide érkeztek és innen indultak, így a Szentföld világra nyíló kapujának tekinthető. Kornéliusz egybegyűjtötte barátait és ismerőseit Péter érkezésére, aki itt értette meg, hogy „bizonnyal nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki a nevét féli és igazságosan cselekszik”.

Péter tehát elmondja az Evangéliumot és arra épít, hogy ezek a rómaiak ismerik a messiási várakozásokat és János üzenetét, valamint hallottak Jézusról is, majd bizonyságot tesz a neki adott parancs szerint Jézus feltámadásáról és arról, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy Ő az „Emberfia”, aki az ítéletet gyakorolja minden ember felett. Péter és a vele érkezett hat szemtanú meglepve látja, hogy a prédikáció alatt ezek a pogányok ugyanazt élik át, amit a zsidók pünkösdkor: Isten „kitöltötte” rájuk a Szent Szellemet, aki „rájuk szállt”. Ezt pedig onnan tudták, hogy hallották őket nyelveken szólni és Istent magasztalni, vagy más szavakkal: zsoltárokban és szellemi énekekben törtek ki. Péter ekkor „megparancsolja” ezeknek a katonáknak, hogy vízzel is keresztelkedjenek meg. Ebből két dolog is látszik. Az egyik, hogy a Szellembe merülés és a vízbe merülés két különböző dolog. A másik, hogy ezek sorrendje felcserélhető. A szóhasználatból kiderül, hogy az a kifejezés, hogy „kiöntetett” rájuk a Szellem, ugyanaz, mint az, hogy „rájuk szállt” a Szellem, ennek eredménye pedig, hogy megteltek (beteltek, teli lettek) a Szellemmel.
Péter saját Szellem-keresztsége és e mostani esemény között teljes párhuzamot lát annak ellenére, hogy voltak különbségek. Amikor beszámol a Cézáreában történtekről, ugyanúgy János ígéretének a beteljesedését látja ebben, amikor ezt mondja (ApCsel 11,15-17):
„Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk is leszállt kezdetben. Ekkor eszembe jutott az Úr szava, aki így szólt: János vízzel keresztelt, de ti Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni. Ha tehát UGYANAZT AZ AJÁNDÉKOT ADTA NEKIK IS AZ ISTEN, mint nekünk, akik hittünk az ÚR Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?”

A különbségek a zsidók és a pogányok pünkösdje között abból adódnak, hogy elmaradnak a jelek, melyek csak a zsidóknak szólnak: a vihar szele, a tűzláng és a beszélt emberi nyelv a szólásban. Figyelemre méltó az is, hogy a zsidók pünkösdje pontosan a megfelelő ünnepnapon teljesedik be, míg a pogányokénak semmit sem tudunk az időpontjáról, még az évszakot se. A zsidó (üdv)történelemnek ugyanis van (prófétai) ideje, az Egyháznak viszont csak küldetése van. Az egyház „ideje”, az örök „ma”, az „utolsó nap”, amely az elragadtatásig tart. Izrael (üdv)történelmi ideje viszont ezen túl is tart majd még.
A pogányok pünkösdjének leírását közvetlenül követi az antiochiai gyülekezet megalakulása, ahonnan majd Pál és Barnabás, később pedig Pál és Silás (Szilvánusz) útnak indulnak, hogy hirdessék az evangéliumot minden népnek a birodalmon belül és kívül. És hirdessék azt is, hogy a nemzetek közül „kihívottak” teljesen egyenrangú és egyenjogú tagjai az Egyházban a zsidó-keresztényeknek, ahogyan azt Péter is megtapasztalta. Pál ezt egy olyan „titoknak” nevezi, amely az ószövetségi próféták elől rejtve volt, de szolgálatának lényegi elemét jelentette (Kol1,26-27):
„a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek.”
Az új teremtésben elfoglalt helyünk, polgárjogunk tehát azzal teljes, ha részesülünk mindkét „keresztségben”. A vízbe merülve felöltözzük a Fiút, a Szellembe merülve pedig annak erejét a tanúságtételre.

A világban jelenleg zajló káoszból – bocsánat, de - se a budapesti olimpia, se Trump regnálásának első napjai nem érdekelnek annyira, mint a Közel-Keleten zajló változások. Ebből a szempontból még az sem igazán fontos, hogy Trump visszatáncolt abbeli ígéretétől, hogy áthelyezi az amerikai nagykövetséget Tel-Avivból Jeruzsálembe – mint az összes többi elnök előtte.
Erre valószínűleg maguk az izraeliek is kérték, mert bár ez egy fontos szimbolikus aktus, zavargásokhoz és emberek halálához vezetett volna. Sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy mi lesz Cisz-Jordániával, az egykori Szamáriával (Északon) és Judeával (Délen). Ezt a területet a függetlenségi háborúban (1948-49) Jordánia szállta meg, akiktől az Izraeli hadsereg foglalta el a hatnapos háborúban (1967). Az oszlói egyezmények keretében a palesztinok itt hozták létre a saját „hatóságukat”, saját kormányt és rendőrséget működtetve. De Izrael fennhatósága is megmaradt, mivel számos izraeli állampolgár (telepesek, keresztény és muzulmán arabok) élnek a területen. Ebbe a területbe „nyúlik be” Jeruzsálem is. A leendő palesztin állam ezt a területet valamint a Gáza-övezetet ölelné fel. A két terület között nincs szárazföldi kapcsolat. Míg Gázát nem tekintik a zsidók sajátjuknak, addig Cisz-Jordánia tele van olyan városokkal, melyek szorosan összefonódtak Izrael történelmével – és ezzel a Bibliával. Sekem, Samária, Bét El, Siló, Gibea és Gibeon Északon. Betlehem (Dávid városa) és Hebron (a patriarchák földi maradványainak nyughelye) Délen.

Na, most.

A probléma abban van, hogy a Gáza övezetben már egy terrorszervezet gyakorolja az uralmat (a Hamasz) és nagyon úgy néz ki, hogy Cisz-Jordániában is ők lesznek az urak, ha a jelenlegi vezető, a 82. életévét taposó Mahmúd Abbász meg találna halni. Izrael az előtt a dilemma előtt áll, hogy mi legyen Cisz-Jordániával? Végignézzék, hogy ott is terrorszervezetek veszik át az uralmat, vagy közbelépjenek?
A jelek szaporodnak, amelyek arra mutatnak, hogy Izrael akár arra is kész, hogy újra annektálja ezeket a területeket vagy legalább ezek egy jelentős részét. Azzal, hogy a „két állam” megoldás helyett most már az „egy állam” megoldásról (is) van szó, ez a lehetőség is napirendre került. Izrael biztonsága szempontjából ez azért is nagyon fontos, mert Szíria szétesésével ugyan az egyik legerősebb ellenséges állam fenyegetése megszűnt az északi határnál, a káoszból – úgy néz ki – Irán profitál a leginkább, így a siíta muzulmán „teokrácia” milíciái közvetlenül operálhatnak Szíriában, Libanonban és - ha az Abbasz utáni legrosszabb forgatókönyv megvalósulna – Cisz-Jordániában is. Így az a kérdés, hogy mi volna jobb: egy annekció miatti palesztin intifádával szembenézni, vagy megpróbálni garantálni az izraeli állampolgárok biztonságát egy olyan területen, ahol az iráni-orosz titkosszolgálatok és muzulmán terrorcsoportok az urak.
Ez utóbbi aligha opció. A szunnita arab államoknak (Olajállamok) sem érdeke, hogy Irán tovább terjeszkedjen, így kisebb rossznak tekintenék az izraeli annekciót. Irán pedig így is, úgy is halálos ellensége Izraelnek, a helyzet aligha lehetne rosszabb. A kérdés az, hogy mit szólna Amerika, Oroszország és Törökország? Azzal, hogy az új amerikai elnök szóba hozta az egy állami megoldást, Amerika kvázi zöld jelzést adott. Az orosz és a török reakciók számunkra kiszámíthatatlanok, de az élénk diplomácia azt jelzi, hogy a színfalak mögött komoly egyezkedés folyik. A törökök azt szeretnék, ha a határaik mentén a kurdok minél gyengébbek lennének, viszont a turkomán népcsoportok széleskörű autonómiát élvezzenek. Lehet, hogy az oroszok is elfogadnák az annekciót cserébe azért, ha Szíriában viszont az ő akaratuk érvényesülhetne.

Egy ilyen alku vesztesei a militáns palesztinok lennének és a militáns szír „ellenzék”, akik számára Szíria elveszne, ha az Asszad-rezsim hatalmon maradna. A palesztinok egyetlen katonai támogatója Irán maradna. (Ők biztosan kapnának is az alkalmon, hogy további terroristákat verbuváljanak, ahogyan az afgán menekülteket is Szíriába küldték harcolni.) A nyertesek az izraeli telepesek és Izrael állam lennének, de a nem militáns palesztinok is profitálnának a fejleményekből, amennyiben rendezett állami keretek közé kerülhetnének. Ha pedig a gáza-övezet Egyiptomhoz tartozna, akkor a Hamaszt is el lehetne űzni onnan. Nekem – laikusként – úgy tűnik, hogy most egészen jó kilátásai lennének egy ilyen rendezésnek. Ez pedig lényegesen nagyobb előrelépés lenne annál, amit az amerikai nagykövetség áttelepítése jelenthetne, és ami már nem keltene akkora feltűnést egy ilyen átrendeződés után. És persze egy nagy lépés lenne abba az irányba is, hogy a végidők „díszletei” előálljanak.

A vízbe merülés a rituális megtisztulás eszköze volt. A rituálisan tisztátalannak számító ember „tiszta”, azaz, alkalmas lett. A „tisztátalan” tagja Isten népének ki volt zárva a szent dolgok gyakorlásából, ki kellett menjen a táboron kívülre, nem vehetett részt az áldozatokban és az ünnepeken. A bemerítés tehát egy Istentől távoli állapotból, a bemerítés eszközének segítségével, egy Istenhez közeli állapotba helyezi az embert. János vízbe merített és a megtérő bűnöst helyezte a bűnös állapotából a bűnbocsánat állapotába a vízbe merítés segítségével.

Az újszövetség (1Kor10,2) a Veres-tengeren való átkelést a vízkeresztséggel állítja párhuzamba, melynek eredménye az volt, hogy a nép „hitt az ÚRnak és szolgájának, Mózesnek” (2M14,31). A szent sátor felszentelésekor pedig leszállt a dicsőség felhője és betöltötte a sátrat, ahogyan később Salamon szentélyét is. Sajátos módon ezt a „Mózesbe” való bemerülésnek hívja Pál, amivel azt akarja kifejezni, hogy Izrael fiai elhitték, hogy Isten eljött, hogy megszabadítsa őket és nekik adja a földet, amelyet atyáiknak esküvéssel ígért, s ebben Mózes számukra Isten eszköze.
Az újszövetség „mosakodásai” (Héb 6,2) vagyis keresztségei Jézusba visznek bennünket és azt a hitünket fejezik ki, hogy Isten Jézust küldte el számunkra szabadítóul és arra, hogy bevigyen minket a Mennyek Királyságába. Ez nem a „test szennyének” lemosása, hanem a lelkiismeret megtisztulása (1Pét3,21), nem a test, hanem a szív körülmetélése (Kol2,11-12).
A „találkozás sátorának” felszentelése után a dicsőség felhőjével Isten a jóváhagyását fejezte ki, azt, hogy elfogadja a szentélyt sajátjának (2M40,34). A Szent Szellembe való bemerülésünkkel Isten elpecsétel minket a maga számára (Ef1,13), testünket a saját szent sátorává, szentélyévé teszi (1Kor 6,19). A régiek a „lakni” (saken) és a „szellem” (ruáh) szavak összevonásával alkották meg a „sekiná” kifejezést Isten (érzékszervekkel is) tapasztalható jelenlétének a jelölésére. Jézus ezt ígérte: „kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót (paraklétosz) ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Szellemét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” (Jn14,15-17) Isten velünk lakó (sátorozó) Szelleme, az Isten „dicsősége” tehát ígéret szerint nálunk „lakik” és „bennünk” lesz.
A dicsőség felhője nem csak Isten elfogadását és jóváhagyását fejezte ki, hanem éjjel és nappal vezette és óvta Izrael fiait a vándorlás egész ideje alatt. Pál ezt így alkalmazza a hívőkre: „Ti azonban nem hús szerint éltek, hanem Szellem szerint, ha Isten Szelleme lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Szelleme, az nem az övé.” „Akiket pedig Isten Szelleme vezérel, azok Isten fiai.” (Rm8,9és14)
A Szellem keresztségkor a bemerítést – János ígéretének megfelelően – maga Jézus végzi, ez része a főpapi szolgálatának. Az Isteni dicsőség elfogadja a „sátrat”, vagyis birtokba veszi a testünket és az a Szent Szellem templomává válik. Isten megszentel és elpecsétel a maga számára, a Szellemével óv és vezet bennünket éjjel és nappal.

Az ószövetség alapján Jézus egy másik kifejezést is használ a keresztségre, ez pedig a „kapu” vagy „ajtó”. Mikeás próféta beszélt arról, hogy Isten Izrael hívő maradékát a törvény, mint „karám” vagy „akol” alá rekeszti, melyen az úttörő (Keresztelő János) tör rést, majd az Úr, Izrael királya válik „ajtóvá” a nép számára, aki élükön megy és vezeti őket. A prófécia így szól:
„Összeszedem az egész Jákóbot, összegyűjtöm Izráel maradékát. Összeterelem őket, mint juhokat a karámba, mint nyájat az akolba, tömegestül lesznek ott emberek. Előttük megy, aki utat tör, áttörnek. Átmennek a kapun, és kivonulnak. Előttük megy át királyuk, élükön maga az ÚR.” (Mik2,12-13)
Jézus ez alapján tanít a János 10-ben (1-9) és arról beszél, hogy a személye megkerülhetetlen azok számára, akik Istent tekintik pásztoruknak. Akik elutasították János keresztségét és bizonyságtételét Jézusról, nem igazi pásztorai a népnek. Amikor nem értették, hogy miről beszél, ezt mondta: „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik (megmenekül), az bejár és kijár, és legelőre talál.” János keresztsége rést tört a Törvény falán, mivel a Törvény nem rendelkezett ilyesfajta keresztségről, azt János Isten szavára végezte (Luk3,2). (Mint tudjuk, vitatták is, hogy honnan volt erre felhatalmazása.) Jézus eljött Jánoshoz, bemerítkezett, és bizonyságot tett János küldetésének hitelessége mellett. De János is tanúskodott Jézus mellett. János áttört, de a kapu Jézus, akin keresztül az üdvösség elérhető, ezért csak János keresztsége nem is elégséges az üdvösséghez – lásd ApCsel19,1-7. (Ez nem egy egyszerűen követhető tanítás, akit érdekel, a részleteket itt találja:

A mi szempontunkból most az a lényeg, hogy a keresztség egy ajtó. A vízkeresztségben Jézus halálába és feltámadásába „lépünk” át, a Szellem keresztség pedig elpecsétel, a tagjainkat a bűn szolgálatából Isten szolgálatába, a hús indulatai helyett a Szellem indulatainak a szolgálatába állítja. Az ajtó nem az út vége, hanem a kezdete, a belépési pont egy új életbe, ahol már nem külső, kőbevésett parancsolatokat követünk, hanem Istennek a Szellem által a szívünkbe írt (a lelkiismeretünkben működő) parancsait.

Annak ellenére, hogy a Szent Szellem keresztség fogalma már több mint 100 éve jól ismert az egyházban (akár azért, mert vallják, akár azért, mert elutasítják), rengeteg kérdés érkezik ezzel kapcsolatban. Ezeknek a cikkeknek az a célja, hogy tisztázzuk, melyek a bibliai tények és melyek a keresztség e fogalma körül kialakult nézetek és vélemények.

Az első tisztázandó dolog, hogy „Szellem” alatt az istenség harmadik személyét, a Szent Szellemet értjük. A biblia világos és következetes különbséget tesz lélek és szellem között, e két dolog egymással nem felcserélhető és nem ugyanazt jelenti.
A „szellem” az éltető princípium, Isten élő lehelete, amely minden élet alapja és feltétele. Az élőlények teste élettelen volt, amíg Isten szelleme éltre nem keltette őket (Jak 2,26). Amikor a test alkalmatlanná válik arra, hogy tovább funkcionáljon, akkor a szellem elhagyja a testet (Prédikátor 12,7); Ha Isten visszavonná éltető szellemét, a teremtményei meghalnának (Zsolt 104,29). Az élőlények szelleme Isten lehelete, a Szent Szellemből származik és oda tér vissza. A mennyei lények világa a „szellemek” világa. Isten maga is „szellem”, mivel mennyei lény.

A lélek a teremtmények sajátja, nincs közös lélek, csak egyedi. A lelkek egymásra hatása a „lelkek világa”, de ez nem objektív létező, nem olyan valóság, mint a szellemek világa. A lélek érzékeli és dolgozza fel a test és a szellem jelzéseit. A szellemi érzékelés „szerve” a lélekben a lelkiismeret, de a test öt érzékszervének üzeneteit is a lélek dolgozza fel és értelmezi. Ennek eredményei az érzések, a gondolatok, melyek a lelket döntésekre ösztönzik (akarat). A lélek folyamatosan fejlődik és változik az életünk során szerzett észlelések és tapasztalatok nyomán. A lélek az ember fő jellemzője, ezért a Biblia gyakran az ember szinonimájaként is használja. Például: Minden lélek (azaz ember) dicsérje az Urat! Vagy: 3000 lélek = 3000 ember (ApCsel 2,41). Az állatoknak is van lelke és szelleme, bár ezek az emberéhez képest nagyon korlátozottak. Az Írás a növények kapcsán se lélekről, se szellemről nem beszél.
Mivel ilyen alapvető különbség van a lélek és a szellem között. Ezért a keresztény szakzsargonban már meghonosodott Szentlélek kifejezés helyett, Szent Szellemről (vagy röviden „a Szellemről”) fogok beszélni, de e kettő ugyanaz.

A Szellembe „merülésről” (ami a keresztségre használt „baptidzo” jelentése) először Keresztelő János beszél. Egyik üzenete így hangzott:
„Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket.” (Mt3,11)
A szószerinti fordítás így hangzana:
„Én vízbe merítelek titeket a megtérésre… Ő Szent Szellembe és tűzbe merít majd titeket.”
Más szavakkal: János azt a kijelentést kapta, hogy a Messiás, akinek ő az előhírnöke, úgy fogja az istenfélőket Szellembe és a tűzbe meríteni, ahogyan János meríti őket vízbe.
Jézus erre az ígéretre hivatkozik, amikor mennybevitele előtt ezt az utasítást adta a tanítványainak: (ApCsel 1,5)
„Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.”
Mielőtt megnéznénk ennek az ígéretnek a beteljesedéseit (zsidókon és nem zsidókon), érdemes egy kicsit elmélkedni azon, hogy mit jelent a „keresztség”, azaz a bemerítés.