A kedden (április 9) esedékes előrehozott izraeli parlamenti választások után tervezi Trump elnök Közel-keleti béketervének nyilvánosságra hozatalát, melyet a rá jellemző szerénységgel az „Évszázad üzletének” (Deal of the Century), aposztrofált.

A tervről már korábban is szivárogtak ki részletek, melyeket a Fehér Ház hevesen cáfolt. Trump egy sor egyoldalú Izrael-barát lépést tett már a közelmúltban: az amerikai követséget Jeruzsálembe költöztette, elismerte Izrael fennhatóságát a Golán felett, beszüntette a Palesztin Hatóság segélyezését, Izraellel együtt kilépett az ENSZ égisze alatt működő, elfogultan Izrael-ellenes szervezetekből.

A zsidó közösség túlnyomó része Izraelben és külföldön ezt hangos örömmel üdvözölte, az izraeli miniszterelnök a legjobb barátnak nevezte Trumpot.

A két „pünkösdi esemény” (a zsidóké Pünkösd ünnepén Jeruzsálemben és a nemzeteké Kornéliusz házában Cézáreában) szövegszerűen bizonyítható beteljesedése annak, amit Keresztelő János által ígért az Isten a Messiásról, aki már nem vízzel, hanem Szellemmel keresztel (Szellembe merít). Itt Isten spontán, különösebb emberi közreműködés nélkül árasztotta ki a Szellemét a tanítványokra, illetve Péter hallgatóságára. A két esemény közös metszete, hogy a Szellembe merült emberek nyelveken szóltak, prófétáltak, zsoltárokkal és a Szellem adta szavakkal hirdették Isten nagyságát. A szöveg szerint „leszállt” rájuk a Szellem, „megteltek” a Szellemmel, „vették” (fogadták) a Szellemet. Ezek a Szellem-keresztség „velejárói”.

Van még két történetünk az ApCsel-ben, melynek fő hangsúlya a Szellem vételén van.

Az egyik Szamária (Somron) városához kapcsolódik (8. fejezet), a másik Apollós efézusi tanítványaihoz, akik a Pál által alapított efézusi gyülekezet magvát képezték (ApCsel 19).

A Szamáriában (Somron) történt események közvetlen előzménye az volt, hogy Jeruzsálemben megvádolták Istvánt azzal, hogy Mózes Törvénye és a jeruzsálemi szentély ellen tanít. (Tanításának lényege valószínűleg az volt, amit a Héberekhez írt levélben is olvashatunk: van ezeknél már jobb főpap, jobb szentély, jobb áldozat és jobb szövetség, amelyhez jobb ígértek társulnak.)  A szöveg gondosan felsorolja, hogy kik is keveredtek vitába vele: a felszabadított rabszolgák felekezete, aztán az Észak-afrikaiaké, ahonnan a Jézus keresztjét is cipelő Simon származott. (Aki – ha – azonos azzal a Simeonnal, akit „nigernek” is hívtak, azt jelentené, hogy egy fekete férfi vitte Jézus keresztjét.) Aztán az egyiptomi Alexandriába valóké, és szerepel az a Kilikia is, ahonnan maga a tárzusi Saul is származott. Ez nem a jeruzsálemi zsidóság „kemény magja”, hanem azok, akiket magukat is sújtott a „bennszülött”, az Izrael földjén élő és héber anyanyelvű zsidóság lenézése. (A hellének és héberek közti ellentét akart beszivárogni a jeruzsálemi gyülekezetbe is az özvegyek mellőzése kapcsán). Ezért csináltak ezek a „lenézett” zsidók fontos kérdést abból, hogy buzogjanak az „atyai hagyományokért”, és Mózes és a szentély védelmezőiként lépjenek fel. Azonban érvekkel nem tudták Istvánt se meg-, se legyőzni, ezért megvádolták és halálra kövezték. De ez sem békítette meg őket, és e gyilkos indulattól hajtva, üldözni kezdték a tanítványokat Jeruzsálemben és Júdeában. Az üldözés élére pedig közülük a tárzusi Saul állt, a későbbi Pál apostol. Ezzel le is zárul a jeruzsálemi gyülekezet hőskora, a történések most már az evangélium terjedésére koncentrálnak.

Az üldözés miatt keveredik István diakónustársa, Filep, Somron városába. Az igehirdetést itt is jelek követik, és az egész várost lázba hozza az Evangélium és annak ereje. Sokan hitre jutnak és meg is keresztelkednek. Még a várost korábban hosszú ideig, egy emberként ámulatban tartó mágus is. Amikor a 12 apostol tudomására jutott, hogy Somron városa is „megragadta Isten Igéjét”, Pétert és Jánost küldték a városba:

¹⁵Ők lementek, és imádkoztak értük, hogy részesüljenek (vegyék) a Szentlélek ajándékában,¹⁶mert még nem szállt le egyikükre sem, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére (azaz, vízzel). ¹⁷Akkor rájuk tették a kezüket, és részesültek (vették) a Szentlélek ajándékában.

 ¹⁸Amikor látta Simon, hogy az apostolok kézrátételével adatik a Szellem, pénzt ajánlott fel nekik, ¹⁹és így szólt: Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, az vegye a Szent Szellemet.

A történet a következő fontos tanulságokkal szolgál:

1. A vízbe merítés és a Szellem vétele két külön esemény volt. A hívők vízbe merítkeztek ugyan (Jézus nevére), de se nem vették, se nem szállt rájuk a Szent Szellem. Ez az esemény csak később történt meg.
   
   
2. Az apostolok kézrátevéssel imádkoztak értük (ez általában a kéznek a fejre történő rátevését jelenti). Az ima célja nem az volt, hogy Isten kitöltse rájuk a Szellemet, hanem az, hogy ők képesek legyenek venni, fogadni a Szent Szellemet. (Ez a fordítás (RUF) úgy írja: „részesülni belőle”, ami azért félrevezető, mert se megtérni, se megkeresztelkedni nem lehet a Szent Szellem munkája nélkül, így a „részesülés” már megtörtént, a Szellembe merülés célja éppen az, hogy „beteljenek” azzal, amiből már „részesültek”. De nem a szavakon akarok lovagolni, a fordítóknak nyílván más szempont volt fontosabb.)
   
   
3. A kézrátevés közösségvállalást (is) jelent. Az apostolok elfogadták ezeket az embereket „testvérnek Krisztusban”, és imádkoztak azért, hogy Isten legszentebb és legnagyobb ajándékát a maga teljességében fogadhassák, és megteljenek Isten Szent Szellemével, az új szövetség legnagyszerűbb ígéretével és ajándékával.
   
   
4. A külső szemlélő is láthatta, hogy ezekkel az emberekkel történik valami az apostolok kézrátevése nyomán. Simon nem ígért pénzt Filepnek a csodatevő hatalomért, melyeken maga is ámult. Ígért viszont pénzt azért, hogy az ő kézrátevése is azt eredményezze, hogy az emberek vegyék a Szent Szellemet. Úgy tűnik, ezt még a csodajeleknél is többre tartotta. (Kérése pedig azt is leleplezte, hogy annak ellenére, hogy hitt és megkeresztelkedett, Isten kegyelmének a működését egyáltalán nem értette, ismerte meg. A szöveg egyébként nyitva hagyja, hogy Simon vette-e a Szent Szellemet vagy nem. Ahogyan azt is, hogy mi lett későbbi sorsa, meg tudott térni szívéből vagy nem. A legendák szerint nem, hanem a fáraó varázslóihoz hasonló karriert futott be, mint hit dolgában „megbízhatatlan” 2Tim3,8)

A zsidók Pünkösdjéhez hasonló események leírását a „nemzetek”, a „pogányok” között az ApCsel 10-ben találhatjuk. Az emiatt kitört vitát pedig - amelyben Péter magyarázatot ad a történtekre - a következő fejezet elején.

A történet előzményeként Isten igen komoly természetfeletti beavatkozásaira van szükség (angyal, látomás, kijelentés, jel), hogy a hívő zsidókat és az Istent kereső pogányokat elválasztó fal leomoljon. Ezt a falat a Törvény emelte, amely szigorúan betartandó rituális tisztasági szabályokat írt elő a szent nép számára, melyet egy nem zsidó nyílván nem tarthatott be (Ef 2,14-15). Ezért egy látogatás egy nemzetbeli pogány, ráadásul egy római katona otthonában olyan volt, mintha valaki szándékosan tette volna magát tisztátalanná. Ennél már csak egy súlyosabb dolog létezett: egy pogány tisztátalan ételét megenni. Éppen ezeket is vetik Jeruzsálemben Péter szemére (ApCsel 11,3):

„Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük!”

Jézus a kereszten lerontotta ezt a falat, de szükséges volt, hogy a fejekben és a szívekben is végbemenjen ennek felismerése. Péter végül a masszív természetfeletti vezetés hatására hajlandó elmenni egy római centurio, Kornéliusz házába. Isten ezt a katonát azért választotta ki, mert adakozó jótevő volt, és imáival kereste az igaz Istent. Az eseményre abban a Cézáreában került sor, melyet a gyermekgyilkos Heródes építtetett igazi római kikötővárosnak, és amely később is a római helytartók (Pilátus, Félix, Fesztusz) főhadiszállása volt. A birodalom hajói ide érkeztek, és innen indultak, így a Szentföld világra nyíló kapujának volt tekinthető. A város tele volt mindazzal, ami egy hithű, vallásos zsidó számára gusztustalan és tisztátalan. Isten pedig éppen ebben a városban választ ki egy tisztet a megszálló hadsereg tagjai közül, hogy kaput nyisson a világra az Evangéliumnak.

Kornéliusz egybegyűjtötte barátait és ismerőseit a sok természetfeletti jel által meggyőzött, de még mindig kissé zavarban levő főapostol, Péter érkezésére, aki itt értette meg, hogy „bizonnyal nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki a nevét féli és igazságosan cselekszik”.

A világtörténelem első „keresztény” prédikációja a Szent Szellembe merült (öltöztetett), és Szent Szellemmel megtelt Péter szájából hangzott el Jeruzsálemben, aki 11 erre kiválasztott társával együtt tett tanúságot Jézus haláláról és feltámasztásáról. A beszéd 23 verse (ApCsel 14-36) 3 nagyobb részre osztható, mely 3 ószövetségi idézetre támaszkodik.

Az elsőben Péter a Szent Szellem kitöltésére ad magyarázatot és Joel prófétát idézi, akinek fő üzenete az „Úr napjának” eljövetele volt. (Ezt a későbbiekben részletesebben is megnézzük.). A másodikban a 16. Zsoltár alapján bizonyítja, hogy Dávid király prófétált, vagyis nem saját feltámadásáról beszélt, holott a zsoltár egyes szám első személyben szól: „nem hagyod LELKEM a Seolban”. A pünkösdi eseményeknek ehhez is köze van, hiszen Dávid aligha értette azoknak a szavaknak az értelmét, melyeket a szájával kimondott, amikor a 16. zsoltár született. A zsoltár szavain keresztül ugyanis a Messiás Szelleme (a Szent Szellem) beszél (Dávid szájával) hozzánk, és hirdeti sajátmagáról, hogy „TESTEM reménységben nyugszik”. Ha Dávid nem is értette, hogy miről beszél a Szellem a száján keresztül, szerencsére a szavakat gondosan feljegyezték. Vagyis a Szent Szellem képes arra, hogy szóljon emberekből, emberek szájával, nyelvével olyan szavakat, melyek viszont nem a szóló értelméből, saját bölcsességéből származnak. Ezt tették Pünkösdkor a tanítványok is (csak olyan más népek által beszélt nyelveken, melyeket maguk nem tanultak és nem értettek). Péter később a levelében ezt így fogalmazza meg (1Pé1,11):

A Szent Szellem elküldésének ígérete azon a bizonyos híres pünkösdi napon teljesedett be. A történet egésze az ApCsel 2-ben van leírva. A kulcs kifejezések: „tűznyelvek ültek rájuk”, „megteltek Szent Szellemmel”, „a Szellem adott szólni.”

De vessünk egy pillantást előbb magára az ünnepre, amely, mint prófétai előkép, így nyerte el a beteljesedését. Ha Izrael zarándokünnepeit nézzük, Pünkösd különleges helyet foglal el, mivel éppen a tavaszi és az őszi hármas ünnepek között helyezkedik el. Ezeket az ünnepeket szokták a hétágú menórával (mécstartóval) ábrázolni, melynek 7 mécsese (olajlámpása) a Jelenések könyvében is így jelenik meg, mint „Isten 7 szelleme” (Jel 4,5). A Pünkösdtől „balra” a tavaszi ünnepek: a páskabárány, a kovásztalan kenyerek és az első kéve (zsenge). „Jobbra” pedig az őszi ünnepek: sófárzengés, engesztelő nap és a sátorok ünnepe (szukkót).

Ugyanakkor Pünkösd a „hetek” (savuót) ünnepe, a tavaszi ünnepkör lezárása is. A régi kovász és a régi tészta elmúlt, új tészta és új kovász készül. Húsvétkor kitakarították a régi kovászt, és meglengették az Úr előtt az aratás első kévéjét annak jeleként, hogy az egész aratást az Úrnak ajánlják. (Ha a zsenge szent a tészta is az; Rm11,16.) Az új terméshez már nem lehetett a régi kovászt adni. Az első kéve learatásától számoltak hétszer hét napot pünkösdig, amikor is az aratás véget ért (Izraelben kétféle gabonát arattak: búzát és árpát) és már az új gabonából, új kovásszal készült, új kenyeret lengették meg az Úr előtt (3M23,10-21). A régi kovász a „bűn és a halál törvénye”, az új kovász a „Jézusban való élet szellemének a törvénye” (Rm8,2). Húsvét elhozta a bűntelenség kovásztalanságát a számunkra. A bűn tőlünk idegen „kovász” lett, mert mi már új termés, új „tészta” vagyunk (1Kor5,7). Pünkösd pedig belénk (a testünkbe) helyezte az új kovászt, Isten Szellemét, a feltámadás erejét, amely át kell járja az egész „tésztát” (Rm8,11). A hetes szám pedig a „teljességet” vagy valaminek a „beteljesedését”, a végső állapotra, a tökéletességre jutását jelentette. Ami húsvéttal elkezdődött (az új szövetség és az új teremtés), tökéletes formáját a pünkösddel nyerte el. A húsvét elhozta a halált és a feltámadást, ezzel lezárta a régi bűnös életet, és a feltámadással behozta a holtakat megelevenítő, új és enyészhetetlen életet, az új teremtést, amely igazságban és valóságos szentségben születik újjá. Minderre pedig a Szent Szellem teszi rá a pecsétet, amely vezeti, élteti, „itatja”, tanítja és bátorítja (vigasztalja) az új teremtést, a maga templomává teszi a még halandó testet. Ezzel válik teljessé az új szövetség új teremtménye, az új és krisztusi (keresztény) ember, aki új szívet és új szellemet kapott Istentől, és a Törvény ígéret szerint a szívébe van írva (Ez36,26-27).

A keresztség tehát egy ajtót jelent, belépést egy új valóságba. János keresztsége a bűnbocsánatba vitte a hívőt, a keresztény vízkeresztség ennél többet ad, Jézusba, a Krisztusba helyez (merít) bennünket.

Rengeteg Ige szól arról, hogy kik vagyunk, és mink van Krisztusban. Például:

„Akik Jézus Krisztusban vannak, új teremtések” (2Kor5,17).
Vagy: „Nincs immár semmi kárhoztatásuk” – de kiknek? – „akik Krisztus Jézusban vannak”. stb.

A Krisztusba „merülés” a vízbe merüléssel történik meg. Isten ezt a hitbéli aktust rendelte arra, hogy mindazt, amit a hitre jutással és a megtéréssel elnyertünk, teljessé tegyük (betöltsük). Jézust ezt mondta Jánosnak: „illik hozzánk a megigazulás minden tettét betölteni” (Mt3,15). Ez azt jelentené, hogy (érvényes) keresztség nélkül senki sem lehet Krisztusban?

Mivel az Istennel való kapcsolatunk leglényegesebb pontja a hit, az élő hittel rendelkező ember nagyon sok mindet birtokol már az áldásokból a keresztség nélkül is, de ha valaki valóban hisz, akkor előbb utóbb el kell jusson oda, hogy saját hite alapján belemerüljön a vízbe és ezzel Krisztusba. A korai egyházban kereszt alakú bemerítő medencéket használtak, hogy ezzel is kifejezzék azt, hogy a bemerítkező hívő Jézus kereszt-halálával válik eggyé, hogy a feltámadásával is eggyé legyen (Rm 6,3-5). Ennek – ellentétben a hagyománnyal – nem pusztán az áteredő bűnhöz van köze, hanem az odaszánáshoz, életünk és tagjaink önkéntes átadásához. (A Róma 6-ban ez a leghangsúlyosabb kifejezés: odaszánás, parisztémi.) A hívő, de be nem merítkezett ember olyan, mint az a jövevény, aki élvezi már az ország áldásait, de még nem állampolgár. Nagyon sok mindennel élhet, van letelepedési engedélye, de még nem teljes jogú tagja a közösségnek. Vagy az olyan szerelmes, aki elkötelezett ugyan, de még nem házas. A házassághoz kapcsolódó jogokat csak az után élvezheti a maguk teljességében, ha a szövetség megkötése jogerősen megtörtént.  

Ahogyan az ószövetség megkötésének aktusa a körülmetélkedés volt, (ezzel vált az Isten népébe beleszületett gyermek teljes jogú tagjává a szövetség népének), úgy az újszövetségben a vízkeresztség ez az aktus, ami nem a test, hanem a „szív körülmetélése”. Ezzel válik az újjászületett hívő a szent nép (az Eklézsia), és az új szövetség teljes jogú tagjává.

A vízbe merülés a Törvény alatt a rituális megtisztulás eszköze volt. A rituálisan tisztátalannak számító ember „tiszta”, azaz, alkalmas lett. A „tisztátalan” tagja Isten népének ki volt zárva a szent dolgok gyakorlásából, ki kellett menjen a táboron kívülre, nem vehetett részt az áldozatokban és az ünnepeken. A bemerítés tehát egy Istentől távoli állapotból, a bemerítés eszközének segítségével, egy Istenhez közeli állapotba helyezi az embert. János a MEGTÉRÉS keresztségét prédikálta, és vízbe merített. A MEGTÉRŐ bűnöst helyezte a bűnös állapotából a bűnbocsánat állapotába a vízbe merítés segítségével.

Az újszövetség (1Kor10,2) a Veres-tengeren való átkelést a vízkeresztséggel állítja párhuzamba, melynek eredménye az volt, hogy a nép „hitt az Örökkévalónak és szolgájának, Mózesnek” (2M14,31). A szent sátor felszentelésekor pedig leszállt a dicsőség felhője és betöltötte a sátrat, ahogyan később Salamon szentélyét is. Sajátos módon ezt a „Mózesbe” való bemerülésnek hívja Pál, amivel azt akarja kifejezni, hogy Izrael fiai elhitték, hogy Isten eljött, hogy beteljesítsen egy ígéretet, hogy megszabadítsa őket és nekik adja a földet, amelyet atyáiknak esküvéssel ígért, s ebben Mózes számukra Isten eszköze.

Az újszövetség „mosakodásai” (Héb 6,2) vagyis keresztségei Jézusba visznek bennünket és azt a hitünket fejezik ki, hogy Isten Jézust küldte el számunkra szabadítóul, valamint azért, hogy bevigyen minket a Mennyek Királyságába. Ez nem a „test szennyének” lemosása, hanem a lelkiismeret megtisztulása (1Pét3,21), nem a test, hanem a szív körülmetélése (Kol2,11-12).

Annak ellenére, hogy a Szent Szellem keresztség fogalma már több mint 100 éve jól ismert az egyházban (akár azért, mert vallják, akár azért, mert elutasítják), rengeteg kérdés érkezik ezzel kapcsolatban. Ezeknek a cikkeknek az a célja, hogy tisztázzuk, melyek a bibliai tények és melyek a keresztség e fogalma körül kialakult nézetek és vélemények.

Az első tisztázandó dolog, hogy „Szellem” alatt az istenség harmadik személyét, a Szent Szellemet értjük. A biblia világos és következetes különbséget tesz lélek és szellem között, e két dolog egymással nem felcserélhető és nem ugyanazt jelenti.

Nem kis feltűnést keltett az amerikai elnök bejelentése arról, hogy kivonja csapatait a polgárháború sújtotta Szíriából. A bejelentés nem csak váratlansága miatt okozott meglepetést, hanem a várható negatív fejlemények miatt is. Erre hivatkozva nyújtotta be lemondását az USA védelmi tárcájáért felelős Mattis tábornok is, ami jól mutatja a döntés komolyságát. A bejelentés indoka, miszerint az Iszlám Állam már le van győzve, inkább ürügy, mint valóság. Szinte bizonyosnak látszik, hogy emberek százai és ezrei fizetnek majd az életükkel emiatt. Még sem lehet azt mondani, hogy a lépés tejesen következetlen lenne Trump elnöktől.

Az „America first” elve ugyanis katonai értelemben azt jelenti, hogy az USA ki akarja vonni a katonáit azokról a konfliktusos területekről, melyekhez nem kötődnek alapvető érdekei. Azt várja el szövetségeseitől, hogy vállaljanak nagyobb katonai szerepet, és költsenek több pénzt a saját érdekzónáikra és hadseregeikre. Szíria önmagában nem érdekes egyetlen nagyhatalomnak sem, a szír konfliktus ma mégis a legkevésbé a diktatúra és az ellene fellázadt emberek küzdelméről szól. A 6 éve tartó szír polgárháborúra ma már legalább három egyéb réteg is ragadt:

• a szunnita siíta muzulmán belviszály
• Irán, Törökország és Oroszország hatalmi ambíciói
• Izrael biztonsági érdekei

A szunni-sií belviszály szorosan kapcsolódik az iráni iszlám forradalomhoz és Szaddam Husszein iraki rezsimjének megdöntéséhez. Irán ugyanis olyasmi szerepet játszik most a Közel-Keleten, mint a Szovjetunió a harmincas években Európában. Miközben sikeresen túlélte (eddig) az eltaposására szőtt nyugati terveket, saját „forradalmát” akarja exportálni a többi muzulmán országba is. És ahogyan egykor Sztálin is felhasználta a más országokban élő kommunistákat és szocialistákat saját külpolitikai hatalmi játszmáihoz, úgy használja Irán is az arab országokban élő sií vallású muzulmánokat a maga céljaira. Így tett szert meghatározó (közvetett) befolyásra Irakban, Szíriában, Libanonban, Jemenben. Felbosszantva ezzel az eddig magát az arab világ egyedüli és megkérdőjelezhetetlen urának tartó Szaúd-Arábiát. A szaúdiak néhány éve fel is vették a kesztyűt és úgy nevezett proxy-háborúban állnak az Irániakkal. (Ez azt jelenti, hogy a két ország nincs közvetlen fegyveres konfliktusban egymással, hanem ellenséges milíciákat (proxy) támogatnak, melyek igyekeznek területet és befolyást szerezni az adott országban.) Ezeknek a háborúknak a színterévé vált Irak, Jemen és Szíria is. Ez a konfliktus Szaúd-Arábiát és szövetségeseit még inkább Amerika, sőt az eddigi ősellenségnek számító Izrael oldalára lökte, melyeknek nem érdeke a sií vallási fanatizmus és vele az iráni befolyás további növekedése. Nem telik el ugyanis hét anélkül, hogy valamilyen magas rangú iráni vezető ne fenyegetőzne azzal, hogy eltörli Izraelt a Föld színéről. Ha pedig a zsidók valamit megtanultak a Holocaustból, az éppen az (kellene legyen), hogy akinek van hatalma megtenni azt, amivel fenyegetőzik, meg is teszi. Izraelnek tehát elemi érdeke, hogy Irán ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy a fenyegetéseit be tudja váltani. Ezért küzd kézzel-lábbal az iráni atomprogram ellen, és ezért támadja Szíriában rendszeresen az irániak raktárait és támaszpontjait. És ha a helyzet nem volna még elég bonyolult, itt az új török nacionalista hatalom, melynek élén egy Szulejmán-komplexussal megáldott (megvert?) tejhatalmú elnök uralkodik, Erdogán személyében. Törökország viszont NATO tagország, ezzel elméletben a Nyugat szövetségese, és szunni, tehát elméletileg Szaúd-Arábia szövetségese, de mára már inkább riválisa. Erdogán autokrata hatalomgyakorlata ugyanolyan ellenállásba ütközött Nyugaton, mint Orbán Viktoré az Európai Unióban. Erdogán durván összerúgta a patkót az amerikaiakkal (a puccskísérlet mögött sejtett Güllen miatt) éppen úgy, mint Németországgal és Franciaországgal, az Unió két vezető hatalmával. A török elnök elég leplezetlenül törekszik arra, hogy az első világháború során felbomlott utolsó muzulmán kalifátust (az oszmán-ottomán birodalmat) valamilyen formában újra élessze. (A muzulmánok ugyanis – siík és szunnik egyaránt – mérhetetlen nosztalgiát éreznek egy kalifátus iránt, mert azt gondolják, hogy csak a régi muzulmán birodalmakhoz hasonló erős kalifátus tudná őket megvédeni a társadalom modernizációjából fakadó belső, és a globalizációból eredő külső feszültségekkel és veszteségekkel szemben. Tulajdonképpen az ISIS-től Törökországon át Iránig, mindenki kalifátust szeretne, csak más milyet.) Erdogán Izrael elleni kirohanásai is rendszeresek, mivel magát a palesztin ügy fő védelmezőjének tekinti, főleg az után, hogy az arab országok Szaúd-Arábia vezette része lényegében kihátrált a palesztinok ügye mögül, már senki sem beszél komolyan a két-állami megoldásról. (Ezt leginkább már csak az EU hangoztatja a palesztinokkal együtt.) Törökországnak viszont sok fejfájást okoz saját kurd kisebbsége, melyek önálló államot, de legalább autonómiát szeretnének. Ezzel pedig az a baj, hogy Törökország keleti és déli határian is kurdok élnek (Irakban majdnem önálló államban, de Szíriában is) és a kurd területek esetleges egyesülésével egy új és a törökökkel ellenséges államalakulat jönne létre. (Viszont Amerika és Izrael a kurdokat támogatják.)

¹⁸Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. (Mikeás 7,18)

⁵Aki gyönyörködik másnak nyomorúságában, büntetlen nem lészen! (Példa 17,5)

 Isten nem gyönyörködött Jézus nyomorúságában, nem a bűnhődés engesztelte ki, hanem valami egészen más tetszett neki.

Az a teológia, miszerint Istennek az nyújtott volna elégtételt az ember bűne és lázadása miatt, hogy Jézust „bűnné tette”, majd a „bűnné vált” Jézust bírósággal (igazságtalanul) elítéltette, a foglárokkal megverette, kigúnyoltatta, megalázta, a római pogányok kezére adta, akik megkorbácsolták, ismételten megalázták és kigúnyolták, majd keresztre szegezték és megölték – olyan képet fest Istenről, mintha valami vérszomjas római császár lenne, aki az ellene elkövetett lázadást és felségsértést valami földi uralkodó rettenetes módjára torolná meg. (Egyébként ez is a „haszna” ennek a megközelítésnek: rettegjenek az alattvalók, mert ha Isten így bünteti a lázadókat, akkor a földi királyoknak, és egyéb hatalmasságoknak, egyházi tekintélyeknek is joguk van ehhez, elvégre „Isten szolgái” és „helytartói” ők… persze csakis a „javunkra”. Mi is kínozhatjuk az eretnekeket és loboghatnak a máglyák…)

Még a kriminalisztikában is ismert alapelv, hogy az elkövetés módja utal az elkövetőre.