Az egész vita egy mondaton tört ki, amelyben azt állítottam, hogy nem Istennek volt szüksége Jézus kínszenvedéseire ahhoz, hogy megbocsáthasson, hanem a sátán srófolta fel az árat a maga gonosz módján. Amit ez a mondat nem állít  (csak valakik belelátták, és azóta is köröket fut értelmetlenül), hogy Isten tartozott volna az ördögnek, vagy Isten az ördögnek fizetett, pláne nem, hogy Jézus az áldozatát az ördögnek mutatta volna be. De még csak azt sem, hogy Istent váratlanul érte volna a sátáni támadás, vagy azzal nem lett volna egy magasabb célja, ellenkezett volna az akaratával, vagy a sátán egyenrangú félként alkudozhatott volna Istennel. Mindezeket a félreértéseket meg lehetett volna spórolni, ha a buzgó testvérek előbb kérdeznek, és csak utána kezdenek el tüzelni a nem létező ellenségre. Most már úgy próbálják feltüntetni, hogy én azóta ”finomítottam” az álláspontomat. De nem finomítottam semmit, csak tisztáztam, hogy mit mondok, és mit nem mondok abból, amit a számba akarnak adni.

A felfogásbeli különbség ezzel együtt markáns.

Honnan ered a bűneink felett lángoló haragot érző Isten képe, akit csakis a bűnhődés békíthet meg? A válasz egyszerű: az ószövetségből vagy másik nevén, a Törvényből. Csakhogy az ószövetség alatt Isten haragja nem önmagában a bűnök miatt lángolt fel, hanem a szövetség megszegése miatt. Hiszen ugyanabban az időben számos más nép is vétkezett, még jobban is, mint az Izrael. Isten őket még sem látogatta meg lángoló haragjának üzenetével, hanem csak a szövetség népét. Miért? Mert azokkal nem volt szövetsége, Izraellel pedig volt. A többi nép nem volt a „felesége”, Izrael pedig szövetséges társa volt. És lehet, hogy a földi férjek mellett lehet okot, magyarázatot találni a házasságtörésre, de mi magyarázza a hűtlenséget egy olyan szövetségben, amelyben a férj tökéletes?

(A másik káros örökség, a teológiai antiszemitizmus miatt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a törvényszegés nem a zsidók, hanem az ember sajátja. Nem arról van szó, hogy Izrael fiai minden más népnél rosszabbak voltak, és ezért törték meg a szövetséget. Éppen ellenkezőleg. Bármely más nép csak rosszabb lett volna Izrael fiainál. Ha bármikor, bármely más népben, vagy akár a mi napjainkban jött volna el Jézus, ugyanúgy megfeszítettük volna. Ezért nem törhetünk pálcát az ószövetség népe felett. Önmagunkban egyáltalán nem vagyunk náluk jobbak. Csak tükröt tartanak az egész emberiség elé: Ecce homo!, Íme az ember!)

A körülmetélés szövetsége különleges kiváltság és nagyszerű lehetőség volt (Rm3,1-2; 9,4-5), mely sokak számára járt áldással és üdvösséggel. Az ószövetség tele van olyan személyekkel Mózestől Dávidig, Sámueltől Jósiás királyig, akiknek a hite és példája ma is sokak számára bátorító és építő. (Holtuk után is beszélnek, mint Ábel.) Pedig egyikük sem volt tökéletes. Mózes és Dávid a legsúlyosabb bűnt követték el, amikor embert öltek. Sámuel rossz apának bizonyult, Jósiás pedig belebonyolódott a politikai machinációkba, és feleslegesen ütközött meg a fáraóval, ami a vesztét is okozta. De ők sem a tetteik alapján, hanem a hitük miatt igazultak meg. Ugyanakkor ez a szövetség a hitetlenek és gonoszok számára igen veszélyes is volt, mert súlyos szankciókat helyezett kilátásba azoknak, akik megszegik a szövetséget. Mert ők már nem „csak” egyszerűen vétkeznek, hanem gyalázatot hoznak az Örökkévaló nevére (személyére), akinek ígéretet tettek, akivel „házasságra”, szövetségre léptek.

Ezen a ponton tévednek el azok, akik a „helyettes engesztelést” azon az alapon propagálják, hogy Istent a bűneink olyan haragra gerjesztették, amit csak Jézus kínszenvedése csillapíthatott le. Nem a bűnök sértették Istent ennyire, hanem a szövetség megszegése. A szövetségen kívüli népeket Isten hagyta a maguk útján, „tudatlanságban” járni (ApCsel 14,16 és 17,30). Ez nem jelenti azt, hogy nem törődött velük, hiszen Isten adott szívbéli örömöt és termő időket, jótevője volt a pogányoknak is, de szövetségre csak Izraellel lépett.

De hát mi is tulajdonképpen a bűn? Miben lehet a lényegét megragadni? MTA interjúja szerint a bűn felségsértés, mellyel megsértettük Isten fenségét és szentségét. Törvényszegés, amellyel semmibe vettük a Törvényadó szavát, idézem:

 "…a bűn sértés, a bűn elszakadás Istentől. Részben elidegenedés tőle, részben lázadás vele szemben. A bűn lényegét valamiféle szándékosság, a lojalitás hiánya és a szembenállás jellemzi."

 A bűn egy objektív kritérium, egy mérce szándékos vagy vétlen áthágása, e mércének való meg nem felelés – a cikk szerint. E mércét pedig Isten állította fel, mint saját igaz természetének kifejezését. A bűn törvényszegés és – idézem:

 "amikor a törvény ellen lázadunk, akkor tulajdonképpen a törvény forrása, tehát az azt adományozó Isten ellen lázadunk. Ellene vétünk, a tekintélye és a szeretete ellen." 

 Idáig még részben egyet is érthetnénk, ha a bűn CSAK ennyi volna. De MTA még tovább is megy, egy kommentárjában ezt írja:

 "A bűn genezisét tekintve engedetlenség a szent és igaz Istennel szemben. Kihágás, Isten életére törés (sic), Isten szentségének a megrablása. Jól mondja a “régi, ósdi” teológia: LÁZADÁS."

Már önmagában az is furcsa, hogy 500 évvel a reformáció után magyarázni kell, hogy a vezeklés semmit sem old meg, és hogy a hit mindenfajta igazságosság (dikaiosz) alapja, nem pedig a cselekedet. Az interjú egyik legijesztőbb része a büntetésről szól, ahol ismét káros humanizmusként van feltüntetve az a tény, hogy a büntetés a megjobbulást célozza, idézem:

 „manapság már nem a bűnözők, bűnelkövetők megbüntetésére, hanem megjobbítására koncentrálunk. Még ha van is büntetés, akkor is sokan csak az “elrettentés” miatt tartják fontosnak.”

 „Ebben van valami”, fejtegeti MTA, de ez kevés. Mindenkinek mindenképpen meg kell kapnia, amit megérdemel a tettei szerint. Vagyis a bűnhődésre (vezeklésre) akkor is szükség van, ha a büntetés nem jobbít meg és nem rettent el. A büntetés tehát kvázi öncél. A bűnösök megbüntetésére kell koncentrálni, ahelyett, hogy meg akarnánk jobbítani őket. (Persze nem baj, ha megjobbulnak, de nem erre kell koncentrálni.) Ha netalán menetközben megjobbult volna (töredelmes és bűnbánó szívvel belátta, hogy vétkezett), akkor is meg kell büntetni. Persze csakis az ő érdekében. Ha nincs büntetés, nincs igazságosság. Ha elengedjük a büntetést („csak úgy” megbocsátunk), akkor sérül az igazságosság, idézem:

 „…a büntetés és az igazságosság közötti egyetlen kötelék éppen az, hogy az ember cselekedetei szerint valamit igenis érdemel.”

 Szinte hihetetlen, de nagy ügybuzgalmunkban, hogy a büntetés kikerülhetetlenségét mindenképpen bebizonyítsuk, kikötöttünk az érdemszerző cselekedeteknél. (Még ha itt negatív értelemben is szerepelnek, mint bűnös cselekedetek, melyek büntetést érdemelnek.) Még kapunk hozzá egy kis pszichológiát is az ember méltóságáról:

A közel egy éve kitört engesztelés „vita lezárásaként”, Márkus Tamás András kálvinista teológus interjút készíttetett saját magával. Mivel ebben összefoglalja az „Isten a haragját Jézusra öntötte a kereszten” teológiát, bőséggel hivatkozva rám, úgy gondolom, hogy – miként egy latrot – engem is megillet talán az utolsó szó joga. Márkus Tamás András (a továbbiakban MTA) ugyanis – miközben korrekt vitapartnernek állítja be magát – már mindenkit megkérdezett arról, hogy én mit gondolok, csak éppen engem nem, és ebben a cikkben is olyasmit ad a kérdező a számba, amit soha nem mondtam. Az összefoglalás azonban mégis hasznos, mivel sokkal letisztultabban mutatja be a különbségeket a két nézet között. Az olvasók pedig – bibliaismerő emberek lévén – majd eldöntik, melyiket tartják igaznak, vagy igazabbnak a magyarázatok közül. Ugyanis itt magyarázatokról van szó, az Ige szövegét mindannyian „tényként” kezeljük, csak másképpen magyarázzuk, szó sincs tehát az Ige meghamisításáról, legfeljebb arról, hogy nem jó magyarázatot találtunk. MTA is elismeri, hogy a „helyettes engesztelés” mint fogalom, nem szerepel a Bibliában, de szerintem amúgy is megtévesztő, mert a kérdés az, hogy mi engesztelte ki Istent (a bűnhődés vagy a hit), és nem az, hogy Jézus értünk/helyettünk szenvedett-e vagy sem (ezt nem vitatja senki). MTA százezer szó után is kínosan kerüli a kínszenvedés kérdését, ugyanis magyarázata nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a mindenható Istent, mindenek alkotóját és teremtőjét, kínszenvedésekkel kellett megbékíteni. Csak ezen az áron (és sehogyan máshogyan) bocsáthatott meg nekünk.

MTA viszont nagyon jól látja, hogy az engesztelés kérdése csak következmény, valójában a kutya nem itt van elvermelve, hanem abban, hogy „Milyen az Isten?”. A két nézet közötti különbség leginkább az érvelés elején válik a legvilágosabban szét.

Az első történet a Szent Szellem vételéről Somron városában (Szamária) megmutatta, hogy a vízbe merítés Jézus nevére (személyébe) és a Szellem „vétele” két különböző dolog, ahogyan azt is, hogy az apostolok fontosnak tartották, hogy a vízzel már megkeresztelt hívők ez utóbbiban is részesüljenek. Ezért kézrátevéssel imádkoztak értük, hogy „vegyék” a Szent Szellemet, mert az még nem „szállt” rájuk (ApCsel 8).

A második történet Efeszosz városába kalauzol minket (ApCsel19,1-7), ahol Pál 12 tanítvánnyal alapítja meg a keresztény gyülekezetet:

¹Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál végigjárva a felső vidékeket, Efezusba érkezett. Ott néhány tanítványra talált, ²és így szólt hozzájuk:
- Kaptatok-e Szent Szellemet, amikor hívőkké lettetek?
Ők így feleltek:
- Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szent Szellem.
 ³Ezután megkérdezte tőlük:
- Akkor milyen keresztséget kaptatok?
- János keresztségét – válaszolták ezek. 
⁴Pál ekkor így szólt:
- János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.
⁵Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére.
 ⁶És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szent Szellem, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak.
 ⁷Ezek a férfiak pedig összesen mintegy tizenketten voltak.

A történetből kiderül néhány dolog.

1. Ezek az emberek tanítványok voltak, noha csak János keresztségét ismerték (ahogyan Apollós is 18,25), de helyesen értették az Úr Jézusról szóló próféciákat és hittek a Messiás eljövetelében.
   
   
2. János keresztsége, a „megtérés keresztsége”, nem azonos a Jézusba merüléssel (a Jézus nevébe, azaz, személyébe való belekereszteléssel). Azt is magába foglalja, de sokkal több annál. A megtérés keresztsége korai előleg volt az új szövetség ígéretéből: „bűneiket megbocsátom és vétkeikről meg nem emlékezem”. A bűnös állapotából a megtérés segítségével a bűnbocsánat állapotába vitt át. Ez a bűnös bűnbánatát igényelte. A Jézusba való bemerülés viszont a teljes szövetséget és a Jézussal való teljes azonosulást (egybenövés, eggyé válás) jelenti, a szív „körülmetélését”. Ami már nem csak bűnbánatot, hanem a Messiás személyébe vetett hitet is követeli. Azt a hitet, hogy ez a Messiás Jézus, a názáreti.

A kedden (április 9) esedékes előrehozott izraeli parlamenti választások után tervezi Trump elnök Közel-keleti béketervének nyilvánosságra hozatalát, melyet a rá jellemző szerénységgel az „Évszázad üzletének” (Deal of the Century), aposztrofált.

A tervről már korábban is szivárogtak ki részletek, melyeket a Fehér Ház hevesen cáfolt. Trump egy sor egyoldalú Izrael-barát lépést tett már a közelmúltban: az amerikai követséget Jeruzsálembe költöztette, elismerte Izrael fennhatóságát a Golán felett, beszüntette a Palesztin Hatóság segélyezését, Izraellel együtt kilépett az ENSZ égisze alatt működő, elfogultan Izrael-ellenes szervezetekből.

A zsidó közösség túlnyomó része Izraelben és külföldön ezt hangos örömmel üdvözölte, az izraeli miniszterelnök a legjobb barátnak nevezte Trumpot.

A két „pünkösdi esemény” (a zsidóké Pünkösd ünnepén Jeruzsálemben és a nemzeteké Kornéliusz házában Cézáreában) szövegszerűen bizonyítható beteljesedése annak, amit Keresztelő János által ígért az Isten a Messiásról, aki már nem vízzel, hanem Szellemmel keresztel (Szellembe merít). Itt Isten spontán, különösebb emberi közreműködés nélkül árasztotta ki a Szellemét a tanítványokra, illetve Péter hallgatóságára. A két esemény közös metszete, hogy a Szellembe merült emberek nyelveken szóltak, prófétáltak, zsoltárokkal és a Szellem adta szavakkal hirdették Isten nagyságát. A szöveg szerint „leszállt” rájuk a Szellem, „megteltek” a Szellemmel, „vették” (fogadták) a Szellemet. Ezek a Szellem-keresztség „velejárói”.

Van még két történetünk az ApCsel-ben, melynek fő hangsúlya a Szellem vételén van.

Az egyik Szamária (Somron) városához kapcsolódik (8. fejezet), a másik Apollós efézusi tanítványaihoz, akik a Pál által alapított efézusi gyülekezet magvát képezték (ApCsel 19).

A Szamáriában (Somron) történt események közvetlen előzménye az volt, hogy Jeruzsálemben megvádolták Istvánt azzal, hogy Mózes Törvénye és a jeruzsálemi szentély ellen tanít. (Tanításának lényege valószínűleg az volt, amit a Héberekhez írt levélben is olvashatunk: van ezeknél már jobb főpap, jobb szentély, jobb áldozat és jobb szövetség, amelyhez jobb ígértek társulnak.)  A szöveg gondosan felsorolja, hogy kik is keveredtek vitába vele: a felszabadított rabszolgák felekezete, aztán az Észak-afrikaiaké, ahonnan a Jézus keresztjét is cipelő Simon származott. (Aki – ha – azonos azzal a Simeonnal, akit „nigernek” is hívtak, azt jelentené, hogy egy fekete férfi vitte Jézus keresztjét.) Aztán az egyiptomi Alexandriába valóké, és szerepel az a Kilikia is, ahonnan maga a tárzusi Saul is származott. Ez nem a jeruzsálemi zsidóság „kemény magja”, hanem azok, akiket magukat is sújtott a „bennszülött”, az Izrael földjén élő és héber anyanyelvű zsidóság lenézése. (A hellének és héberek közti ellentét akart beszivárogni a jeruzsálemi gyülekezetbe is az özvegyek mellőzése kapcsán). Ezért csináltak ezek a „lenézett” zsidók fontos kérdést abból, hogy buzogjanak az „atyai hagyományokért”, és Mózes és a szentély védelmezőiként lépjenek fel. Azonban érvekkel nem tudták Istvánt se meg-, se legyőzni, ezért megvádolták és halálra kövezték. De ez sem békítette meg őket, és e gyilkos indulattól hajtva, üldözni kezdték a tanítványokat Jeruzsálemben és Júdeában. Az üldözés élére pedig közülük a tárzusi Saul állt, a későbbi Pál apostol. Ezzel le is zárul a jeruzsálemi gyülekezet hőskora, a történések most már az evangélium terjedésére koncentrálnak.

Az üldözés miatt keveredik István diakónustársa, Filep, Somron városába. Az igehirdetést itt is jelek követik, és az egész várost lázba hozza az Evangélium és annak ereje. Sokan hitre jutnak és meg is keresztelkednek. Még a várost korábban hosszú ideig, egy emberként ámulatban tartó mágus is. Amikor a 12 apostol tudomására jutott, hogy Somron városa is „megragadta Isten Igéjét”, Pétert és Jánost küldték a városba:

¹⁵Ők lementek, és imádkoztak értük, hogy részesüljenek (vegyék) a Szentlélek ajándékában,¹⁶mert még nem szállt le egyikükre sem, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére (azaz, vízzel). ¹⁷Akkor rájuk tették a kezüket, és részesültek (vették) a Szentlélek ajándékában.

 ¹⁸Amikor látta Simon, hogy az apostolok kézrátételével adatik a Szellem, pénzt ajánlott fel nekik, ¹⁹és így szólt: Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, az vegye a Szent Szellemet.

A történet a következő fontos tanulságokkal szolgál:

1. A vízbe merítés és a Szellem vétele két külön esemény volt. A hívők vízbe merítkeztek ugyan (Jézus nevére), de se nem vették, se nem szállt rájuk a Szent Szellem. Ez az esemény csak később történt meg.
   
   
2. Az apostolok kézrátevéssel imádkoztak értük (ez általában a kéznek a fejre történő rátevését jelenti). Az ima célja nem az volt, hogy Isten kitöltse rájuk a Szellemet, hanem az, hogy ők képesek legyenek venni, fogadni a Szent Szellemet. (Ez a fordítás (RUF) úgy írja: „részesülni belőle”, ami azért félrevezető, mert se megtérni, se megkeresztelkedni nem lehet a Szent Szellem munkája nélkül, így a „részesülés” már megtörtént, a Szellembe merülés célja éppen az, hogy „beteljenek” azzal, amiből már „részesültek”. De nem a szavakon akarok lovagolni, a fordítóknak nyílván más szempont volt fontosabb.)
   
   
3. A kézrátevés közösségvállalást (is) jelent. Az apostolok elfogadták ezeket az embereket „testvérnek Krisztusban”, és imádkoztak azért, hogy Isten legszentebb és legnagyobb ajándékát a maga teljességében fogadhassák, és megteljenek Isten Szent Szellemével, az új szövetség legnagyszerűbb ígéretével és ajándékával.
   
   
4. A külső szemlélő is láthatta, hogy ezekkel az emberekkel történik valami az apostolok kézrátevése nyomán. Simon nem ígért pénzt Filepnek a csodatevő hatalomért, melyeken maga is ámult. Ígért viszont pénzt azért, hogy az ő kézrátevése is azt eredményezze, hogy az emberek vegyék a Szent Szellemet. Úgy tűnik, ezt még a csodajeleknél is többre tartotta. (Kérése pedig azt is leleplezte, hogy annak ellenére, hogy hitt és megkeresztelkedett, Isten kegyelmének a működését egyáltalán nem értette, ismerte meg. A szöveg egyébként nyitva hagyja, hogy Simon vette-e a Szent Szellemet vagy nem. Ahogyan azt is, hogy mi lett későbbi sorsa, meg tudott térni szívéből vagy nem. A legendák szerint nem, hanem a fáraó varázslóihoz hasonló karriert futott be, mint hit dolgában „megbízhatatlan” 2Tim3,8)

A zsidók Pünkösdjéhez hasonló események leírását a „nemzetek”, a „pogányok” között az ApCsel 10-ben találhatjuk. Az emiatt kitört vitát pedig - amelyben Péter magyarázatot ad a történtekre - a következő fejezet elején.

A történet előzményeként Isten igen komoly természetfeletti beavatkozásaira van szükség (angyal, látomás, kijelentés, jel), hogy a hívő zsidókat és az Istent kereső pogányokat elválasztó fal leomoljon. Ezt a falat a Törvény emelte, amely szigorúan betartandó rituális tisztasági szabályokat írt elő a szent nép számára, melyet egy nem zsidó nyílván nem tarthatott be (Ef 2,14-15). Ezért egy látogatás egy nemzetbeli pogány, ráadásul egy római katona otthonában olyan volt, mintha valaki szándékosan tette volna magát tisztátalanná. Ennél már csak egy súlyosabb dolog létezett: egy pogány tisztátalan ételét megenni. Éppen ezeket is vetik Jeruzsálemben Péter szemére (ApCsel 11,3):

„Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük!”

Jézus a kereszten lerontotta ezt a falat, de szükséges volt, hogy a fejekben és a szívekben is végbemenjen ennek felismerése. Péter végül a masszív természetfeletti vezetés hatására hajlandó elmenni egy római centurio, Kornéliusz házába. Isten ezt a katonát azért választotta ki, mert adakozó jótevő volt, és imáival kereste az igaz Istent. Az eseményre abban a Cézáreában került sor, melyet a gyermekgyilkos Heródes építtetett igazi római kikötővárosnak, és amely később is a római helytartók (Pilátus, Félix, Fesztusz) főhadiszállása volt. A birodalom hajói ide érkeztek, és innen indultak, így a Szentföld világra nyíló kapujának volt tekinthető. A város tele volt mindazzal, ami egy hithű, vallásos zsidó számára gusztustalan és tisztátalan. Isten pedig éppen ebben a városban választ ki egy tisztet a megszálló hadsereg tagjai közül, hogy kaput nyisson a világra az Evangéliumnak.

Kornéliusz egybegyűjtötte barátait és ismerőseit a sok természetfeletti jel által meggyőzött, de még mindig kissé zavarban levő főapostol, Péter érkezésére, aki itt értette meg, hogy „bizonnyal nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki a nevét féli és igazságosan cselekszik”.

A világtörténelem első „keresztény” prédikációja a Szent Szellembe merült (öltöztetett), és Szent Szellemmel megtelt Péter szájából hangzott el Jeruzsálemben, aki 11 erre kiválasztott társával együtt tett tanúságot Jézus haláláról és feltámasztásáról. A beszéd 23 verse (ApCsel 14-36) 3 nagyobb részre osztható, mely 3 ószövetségi idézetre támaszkodik.

Az elsőben Péter a Szent Szellem kitöltésére ad magyarázatot és Joel prófétát idézi, akinek fő üzenete az „Úr napjának” eljövetele volt. (Ezt a későbbiekben részletesebben is megnézzük.). A másodikban a 16. Zsoltár alapján bizonyítja, hogy Dávid király prófétált, vagyis nem saját feltámadásáról beszélt, holott a zsoltár egyes szám első személyben szól: „nem hagyod LELKEM a Seolban”. A pünkösdi eseményeknek ehhez is köze van, hiszen Dávid aligha értette azoknak a szavaknak az értelmét, melyeket a szájával kimondott, amikor a 16. zsoltár született. A zsoltár szavain keresztül ugyanis a Messiás Szelleme (a Szent Szellem) beszél (Dávid szájával) hozzánk, és hirdeti sajátmagáról, hogy „TESTEM reménységben nyugszik”. Ha Dávid nem is értette, hogy miről beszél a Szellem a száján keresztül, szerencsére a szavakat gondosan feljegyezték. Vagyis a Szent Szellem képes arra, hogy szóljon emberekből, emberek szájával, nyelvével olyan szavakat, melyek viszont nem a szóló értelméből, saját bölcsességéből származnak. Ezt tették Pünkösdkor a tanítványok is (csak olyan más népek által beszélt nyelveken, melyeket maguk nem tanultak és nem értettek). Péter később a levelében ezt így fogalmazza meg (1Pé1,11):