Szolejmáni likvidálása után lélegzet visszafojtva vártuk, hogy mit lép Irán. Ha ennek a 22 rakétának a kilövése volt a válasz, az még viccnek is gyenge. No, nem mintha egy kiadós háborúra ácsingózna az ember. Ha „ennyi volt”, én a magam részéről boldogan megelégszem vele. De azért a nappal nem borult éjszakai sötétségbe Washingtonban, és Irán bosszújától sem vinnyognak félelmükben az amerikai katonák, azt azért szögezzük le. Arról nem is szólva, hogy az iráni „bosszú” elsősorban iráni életekbe került, mert a felajzott népek halálra taposták egymást a temetésen. Ha idevesszük az ukrán gép majd 200 áldozatát, akkor az is  – az érintettek és szeretteik borzalmas tragédiáján túl  – inkább Iránnak fáj, mint Amerikának vagy Izraelnek. Ha tényleg ennyi volt, ahogyan Trump tweetelte, még az a gyanú is felmerül az ember fiában, hogy előre lepacsizták az egészet. (Talán már az Ajatollahoknak is sok volt Szulejmániból vagy a hatalmából, talán az iraki zavargásokban a milíciái kegyetlen megtorló akciói verték ki a biztosítékot, ki tudja…)

Persze azért annyira nem vagyunk naivak, hogy elhiggyük, tényleg „ennyi volt”.

Az irániak egyre szemtelenebbé váló bajuszhúzogatása most határozott válaszra talált egy egyébként borzalmas légicsapásban, ami megölte az iráni forradalmi gárda egy tábornokát és jobb kezét – ha igaz. Al Bagdadival is előfordult már, hogy többször halálhírét kelltették, az után kiderült, hogy életben van. A titkos hadműveleteket és terrortámadásokat, legális és illegális milíciákat szervező emberek halála ugyanis időnként jól jön ahhoz, hogy folytathassák a munkájukat még nagyobb titokban, hiszen mindenki azt hiszi, meghaltak.

Bárkik is ültek a kupac fémhulladékká olvadt autóban, maga a csapás biztosan Szolejmáni ellen irányult, akit az amerikaiak több száz katonájuk haláláért tesznek felelőssé.

Minden jel szerint végre megtörténik a berxit, a konzervatív párt megszerezte a szükséges többséget az újabb választásokon. Ezzel egyfajta bizonytalanság véget ért, hogy helyet adjon egy sor másiknak.

Maga a Brexit nem kellene, hogy olyan nagyon súlyos esemény legyen, az Unió elveszít egy nettó befizetőt, csökkennek a lehetőségei és a súlya, de ezek egyike sem változtatja meg alapvetően a dolgok állását. A britek bizonyára kötnek egy kereskedelmi megállapodást Amerikával és az Eu-val is, ami biztosítja hellyel-közzel a gazdasági kapcsolatok további működését. Amit igazán nyerni gondoltak, az az, hogy visszavették a saját kezükbe az ország irányítását, különösen a gazdaság és a bevándorlás, a munkaerőpiac kérdéseit. Ez azonban nem valódi nyereség, mert idővel rá kell jönniük, hogy ezeket a problémákat nem az EU tagságuk okozta. Cserébe azt kockáztatják, hogy szétesik Nagy-Britannia, kiválnak a skótok és az írek (s talán a welsziek is). A nacionalista populizmus legfurább következménye ugyanis mindig az, hogy a „nagyság” jelszavai után, valahogy mindig kisebb lesz a szent „haza”, és Nagy-Britannia helyett majd valami mást kell mondani.

Mi magyarok ezt jól ismerjük.

Szeretjük ugyan azt hinni, hogy a trianoni trauma a mi szent nemzetünk elleni szörnyű és igazságtalan összeesküvés volt, és ebben is van igazság. De ha valaki okulni akar a történelemből, akkor a saját hibáival kell szembenéznie, és nem másokra mutogatnia. Vagy ahogyan a Biblia mondja: ne legyetek olyanok, mint Ézsau… aki nem találta a „megbánás helyét”. Ézsau megvetette az (isteni elhívást megtestesítő) elsőszülöttségi jogát, és nem taksálta többre egy tál lencsénél. (Ahogyan kései utóda, Júdás sem tartotta többre az apostoli meghívását harminc ezüstnél.) Amikor kisemmizve érezte magát, nem jutott eszébe, hogy ő hol rontotta el, csak másokat hibáztatott (jellemzően Jákobot, akinek menekülnie is kellett előle.) A trianoni tragédia sem a román prostituáltakkal kezdődött, de még csak nem is az első világháborúval, hanem a kiegyezéssel, ahol a magyarok a dualizmus jegyében vállalkoztak arra, hogy a királyság területén élő más nemzeteket segítenek a császárnak „kordában tartani”. Miközben mi lángoló nacionalizmussal követeltünk magunknak res publicát, feltüzeltük a köztünk élő szláv népeket is arra, hogy ugyanezt tegyék. Míg mi a monarchiával szemben akartunk nagyobb szuverenitást, ők meg a magyar hegemóniával szemben is. És ők bizonyultak ügyesebbnek vagy szerencsésebbnek.

Újra kiújultak a rakétatámadások a Gáza-övezetből Izrael déli részei ellen. Az ok, hogy az övezetet uraló Hamasz nevű terrorszervezet elvesztette az ellenőrzést a saját utcái felett. Ők megpuccsolták a túl mérsékeltnek tartott PFSZ-t (akik – legalább is névleg még – hatalmon vannak Cisz-Jordániában, a palesztin autonóm területeken). A HAMASZ-t pedig egy fél éve megpuccsolta az Iszlám Dzsihad, ugyanazért: nekik már túl puhák voltak.

A Közel-keleti híreket Trump legutóbbi hátraarca uralja, amelyet Szíriában hajtott végre, előre látható következményekkel. (Ezekről korábban itt írtam.) A közös kurd-amerikai járőrök helyét az eddig viszonylag stabil kurd-régióban a török-orosz és szír-orosz járőrök vették át, ami szimbolikusan is mindent elmond a helyzet hírtelen és drasztikus változásáról. „Amit hat év alatt felépítettünk, azt hat nap alatt lerombolták” – nyilatkozta rezignáltan egy kurd illetékes. A hátraarcból a törökök, Aszad kegyetlen rezsimje és az azt támogató oroszok és irániak profitáltak. Az amerikaiak vesztettek a befolyásukból a régióban, a kurdok újból partizán háborúra kényszerülnek, és ami a legrosszabb, a különböző milíciák elszabadulásával és a háborús cselekmények kiújulásával, a civilekre újabb szenvedések és megpróbáltatások várnak.

Trump döntése még legfontosabb szövetségesei, az amerikai evangéliumi keresztények részéről is heves kritikát váltott ki, nem annyira a civilek vagy a kurdok miatt, ami a felszíni hivatkozás, hanem azért, mert a lépés alapvetően veszélyezteti Izrael biztonságát azzal, hogy erősíti az ősellenség Iránt, közelebb hozza a törököket, és még nagyobb befolyást enged az oroszoknak a szír légtér ellenőrzésére. Izraelnek pedig létérdeke, hogy Irán ne csempészhessen fegyvereket (főleg modern rakétákat) az egyre instabilabb Libanonba, és ne létesíthessen katonai bázisokat Szíriában. Ehhez pedig szükséges az is, hogy ha kell, ezt légicsapásokkal akadályozzák meg, akár a szír légtérben is.  

Trump részéről csak a döntés időzítése volt váratlan. Már korábban bejelentette, hogy az „America first” szlogenhez hűen, kivonja a csapatait a régióból, mondván: „harcoljon a véráztatta homokon most már más.” Az amerikai vezető elképzelése az, hogy hagyja helyi szövetségeseit (törököket, szaúdiakat, izraelieket) birkózni a saját biztonságukért és érdekeikért, nem kockáztat amerikai életeket és pénzt, éppen ellenkezőleg, ő szeretne hasznot húzni a konfliktusokból. Fizessenek most már mások.

A politika nem szakterületem, a teológia már inkább, ezért foglalkoztatott intenzíven, hogy a liberális demokráciát leváltani hivatott „illibierális” (liberálistalan), majd „keresztény” demokrácia mégis mi a ménkűt fed. Mert nyílván markáns különbség van kereszténydemokrácia és kereszténydemokrácia között is, amit az Európai Néppárt és a Fidesz-KDNP vitája is világosan megmutat.

Az illiberálisról se tudhattunk meg sokat, csak annyit, hogy vége a politikai korrektségnek, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ellenzékieket, a menekülőket, migránsokat, homoszexuálisokat, muzulmánokat, és úgy általában a kormánypártok által nem a „kereszténység” talaján állónak ítélt akárkiket szabadon lehet (amúgy bayerzsoltisan) becsmérelni, pocskondiázni és démonizálni, ördöginek feltüntetni.

Az általam nagyra becsült Gulyás Gergely – akit egyébként élő hitű keresztény embernek tartanak – a minap is arról beszélt, hogy létezik egy titkos összeesküvőkből álló, igen befolyásos hatalom, amely minden rendszert le akar gyalulni, az államtól, a kereszténységen át, a nemzeti és a nemi identitásig. Ez a titkos, ám de befolyásos anarchista csoport támadt rá kicsiny hazánkra, és ezek ellen védekezünk mi „keresztények” olyan elszántan. Csak önvédelemből szálltuk meg a közmédiát, a választási bizottságot, a számvevőszéket, a médiahatóságot és a többi – elméletileg - független intézményt. Ezért halmozzuk fel az eredeti tőkét jó és megbízható hazafiak kezében, és ezért gondoljuk azt, hogy az ellenzék a haza elveszejtésén vagyon, mivel ennek a titkos anarchikus szervezetnek a kezére játszik az önvédelmi harcunk gyengítésével, ha nem egyenesen ezek ügynökei ők, az árulók, az ötödik hadoszlop. Szóval, mi „igazi” és „keresztény” magyarok csak védekezünk a ránk támadó tudjukkik ellen, amikor rátámadunk azokra, akik szerintünk a tudjukkik malmára akarják hajtani a vizet. A mi vizünket. Vagy azért, mert megfizetik őket (bérencek), vagy azért (ami tán még rosszabb), mert el vannak hitetve.

Azért lenne mégis jó tudni, hogy kik ezek a tudjukkik, mert valójában nem tudjuk. Sem azt, hogy kik ők, sem azt, hogy mit is akarnak. Mert az, hogy mindent le akarnak rombolni azért, hogy egy múltjától, gyökereitől, hagyományaitól, sőt még nemiségétől is megfosztott masszát hozzanak létre, akiknek azután jobban el lehet adni a mindenfélét, aligha életszerű, így nem is hihető. Mint ahogyan az sem hihető, hogy ha a heteroszexuálisok homoszexualitásra utaló dolgokat látnak (felvonulás, reklám), attól maguk is homoszexuálisak lesznek. Mert ahogyan nem nagyon tehetők a homoszexuálisok heteroszexuálisokká felvonulásokkal vagy reklámokkal, úgy fordítva sem megy a dolog. De – állítólag – igény volna rá.

Folyik a választási eredmények kiértékelése, megjelentek az első magyarázatok. De egy önkormányzati választáson nehéz megmondani, hogy ki miért szavaz úgy, ahogy.

Itt vagyok például én.

A kerületet, ahol lakom, fidszes polgármester vezeti, nagyobb botrányok nélkül, jól. A képviselő jelöltjük is szimpatikus, rátermett és régóta a helyi politikában működő fiatalember, ráadásul személyesen is ismerem. Egyikük sem tartozik a fidesz jelenlegi fősodrához. Kerületi lakosként semmi okom nem volt nem rájuk voksolni.

Ellenben az ellenzéki jelöltekről szinte semmit nem tudtam, ami részben az én hibám (annyira nem érdekelt, hogy utána járjak), részben az övék (nem jutottak el hozzám), de még nagyobb részben a NER hibája (amit én csak a Nacionalista Erőszakosság Rendszerének hívok), mert hatalmával visszaélve, olyan közeget és közéletet teremtett, ahol nem egyelőek a feltételek. Ráadásul én a piszkos kampányért is őket teszem elsősorban felelőssé (merőben szubjektív alapon) Flinkensteintól lefelé és fölfelé, az egybites üzenetekig, mint pl. a „komcsik elmennek szavazni”, vagy „Karácsony alkalmatlan”. Ezeket ugyanis a saját lenézésemként élem meg, és ezen még az sem változtat, hogy tudom, hogy nem nekem, hanem a „Való Világ”, a „Mónika show” és a stadionok rajongótáborának szólnak. De elszomorít, amikor a hatalmon levők azt a machiavellista logikát követik, miszerint a választópolgárt nem lehet eléggé lebecsülni. Ugyanez volt a helyzet a rezsicsökkentéssel, a migránsozással, sorosozással, ami most is felbukkant, de szerencsére már nem olyan mindent elsöprő elánnal. Ezekkel is az a bajom, hogy a polgárok legalantasabb ösztöneire apellál, ahelyett, hogy próbálná őket inkább a nemesebb eszmék és gondolkodás felé terelni.

Miért jó az, ha az ország polgárai a hatalom bátorítását a hátuk mögött érezve züllenek le egyre jobban? Hová vezet, ha egy ilyen masszát akarunk kitermelni, hogy azután felheccelve ránk szavazzon? Ha hozzászoktatjuk az embereket, hogy túlzások, hazugságok, aránytévesztések, hamis pánikkeltés mozgassa őket, és merőben érzelmi alapon szavazzanak, az játék a tűzzel, csőcselék-politizálás. Mert a csőcselék szintjén kezelt emberek indulatai gyorsan változhatnak. Ma az általunk a kezére adott bűnbakra kiáltja, hogy „feszítsd meg”, holnap ránk. Ma mi működtetjük a nyaktilót, holnap mi megyünk alá. Ahogyan Robespierre. Az emberek pedig hajlamosak úgy viselkedni, ahogyan bánnak velük. Ha csőcselékként tekintenek rájuk, akkor akként.

Az önkormányzati választásoknak – mint minden más választásnak – arról kellene szólnia, hogy ki mit tervez a jövőben, mit lát fő problémának, megoldandó kérdésnek vagy fejlesztési iránynak, milyen intézkedéseket fog hozni, melyekhez kéri az én szavazatban kifejeződő hozzájárulásomat. Erről azonban semmit sem tudtam meg, ami részben az én hibám (ha elszántabban kutatok, azért talán valamit meg lehetett volna tudni), részben a jelölteké (nem jutottak el hozzám), de nagyrészt azé a hatalomgyakorlásé, amely minden választását úgy nyerte meg, hogy nem mondta el, mire kell neki a hatalom, mit fog csinálni vele. A keze ügyébe eső dolgokat, így a Parlamentet, a közmédiát, a tisztességes versenyt felügyelni hivatott – elvileg független - szervezeteket maga alá gyűrte, szócsövévé silányította, olcsó propaganda gépezetté süllyesztette le. Így arra kényszerít, hogy ne a közös jövőnket és fejlődésünket megalapozó kérdésekről gondolkodjak, hanem merőben oda nem illő gondolatok foglalkoztassanak.

„Törvényességre várt, és lett önkényesség,

igazságra várt, és lett kiáltó gazság!”

(Ésaiás 5,7)

Április közepén lépett hatályba a „kodifikációs remekműnek” titulált egyházi törvény ötödik (!) módosítása. Egészen eddig az időpontig Magyarországnak nem volt koherens, az alkotmányos alapelveknek és a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeinknek megfelelő szabályozása, dacára annak, hogy a kormányzat úgy tett, mintha lenne. De most sem lesz. A módosítás gyakorlatilag egy új törvény, ami 5. nekifutásra is ugyanolyan gyatra, mint elődei, és ugyanarra a sorsra is van ítélve: megy a kukába. Az egyetlen halovány pozitívum, hogy visszaadják a technikai számunkat, így 2020-ban majd már újra lehet az egyházi 1%-ról is rendelkezni.

Lassan 10 éve, hogy a Parlament nem képes egy alapvető emberi jogi kérdésben legalább a tisztesség látszatát megőrző törvényt alkotni, pedig az Alkotmányt helyettesítő (egypárti) Alaptörvény is kimondja (1. cikk):

(1) AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.

(2) Magyarország elismeri az ember alapvető egyéni és közösségi jogait.

(3) Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.

 Az eddig megszületett törvények azonban nem felelnek meg ezeknek az elveknek. Magyarország nem teljesíti a saját maga számára előírt „elsőrendű” kötelességét, és nem védi minden polgára „sérthetetlen” emberi jogát. Sőt, saját maga korlátozza egyes felekezetek alapvető jogait, mégpedig úgy, hogy annak az „élérni kívánt célhoz” semmi köze, és pláne nem „arányos”. Ugyanis:

1. Az sem az állítólagos célt (a pénzügyi visszaélések megakadályozását) nem szolgálja, mivel olyan szervezeteket is büntet, akik nem éltek vissza, és olyan szervezeteket is jutalmaz, akik visszaéltek. (Például legalább három különböző katolikus egyházmegyében tártak fel milliárdos nagyságrendű visszaéléseket, ahol jogerős bírósági ítéletek is születtek.)
2. Az egyházi státusz megvonása és a szervezetek egyesületbe kényszerítése nem arányos intézkedés. Ez olyan, mintha mások pénzügyi visszaélésre hivatkozva, a politika önkényes döntése alapján egyes bankokat arra köteleznének, hogy egyesületi formában működjenek, míg másokat nem.

Mindezt a legfelsőbb bírói testület, a magyar Alkotmánybíróság is kimondta határozataiban.

De az Európai tanács mellett működő Emberi Jogi Bíróság is ugyanerre a megállapításra jutott, és elmarasztalta Magyarországot az egyházi törvényhez kapcsolódó több ügyben.

A legnagyobb, legnépesebb, leggazdagabb és legbefolyásosabb arab-muzulmán ország olajtermelésének a felét hidegre tette egy légitámadás, amit jemeni huszi milíciák vállaltak ugyan magukra, de ami túl koncentrált és szofisztikált volt ahhoz, hogy egy ilyen sereg hajtsa végre, nem is szólva az 1300 km-es távolságról. Egyszerre legalább 17 eszköz támadta a két létesítményt, amelyből legalább 10 célba is talált. A hírek drónokról szóltak, de névtelenséget kérő tisztviselők szerint azt is vizsgálják, hogy voltak-e köztük cirkáló rakéták. Szokatlan ugyanis a találati pontosság, és az a tény, hogy a légvédelem egyáltalán nem észlelte őket. A huszik ugyanis az elmúlt két évben jó 70 000 különféle repülő eszközt lőttek ki szaúdi területre, de ebből két-három talált is el valamit, az sem ennyire messze. (Azóta a szaudi hadsereg bejelentette, hogy szerintük 18 iráni gyártmányú drón, és 7 cirkálórakéta hajtotta végre a támadást, bár még azt nem tudják, honnan. Az első feltételezések szerint Irak déli területeiről, ahol sok Irán által támogatott milíciának van bázisa, néhányat még az izraeli légierő is bombázott néhány hete. Rosszabb, azaz, veszélyesebb verzió lenne, ha a vízről, hajókról vagy tengeralattjárókról, indították volna őket.)

A csapás többszörösen „égő” az olajmonarchiának. Egyrészt maga a kár, a termelés kiesés, azután a tény, hogy képtelen volt megvédeni a légterét. A méreg drága (amerikai) légvédelmi eszközök még csak nem is észlelték a stratégiai fontosságú létesítmények elleni támadást, nem hogy akár csak egyet is elfogtak volna. De a katonai presztízsveszteség mellett a gazdasági presztízs is súlyosan sérült éppen akkor, amikor a világ legdrágább vállalatának, a szaudi királyi olajcégnek egy részét el akarják adni (tőzsdére vinnék).

Ha mostanság Szaúd-Arábiáról hallunk, akkor az olaj után másodiknak egy újságíró bestiális meggyilkolása jut az eszünkbe, akit megfojtottak és fél óra alatt feldaraboltak Törökország szaúdi követségén, majd a testét eltüntették. Az eset mégis kiderült, és a világ elborzadva tekinthetett be a királyi család által brutális módszerekkel kormányzott ország belső viszonyaiba. Szaúd-Arábia ugyanis egy latorállam, pont olyan lenne, mint Észak-Korea, ha nem lenne gazdag. A Hasogdzsi gyilkosság fellebbentette a fátylat azokról a gyilkoló kommandókról és gátlástalan módszerekről, melyekkel a királyi ház igyekszik uralmát minden eszközzel fenntartani.

Az egész vita egy mondaton tört ki, amelyben azt állítottam, hogy nem Istennek volt szüksége Jézus kínszenvedéseire ahhoz, hogy megbocsáthasson, hanem a sátán srófolta fel az árat a maga gonosz módján. Amit ez a mondat nem állít  (csak valakik belelátták, és azóta is köröket fut értelmetlenül), hogy Isten tartozott volna az ördögnek, vagy Isten az ördögnek fizetett, pláne nem, hogy Jézus az áldozatát az ördögnek mutatta volna be. De még csak azt sem, hogy Istent váratlanul érte volna a sátáni támadás, vagy azzal nem lett volna egy magasabb célja, ellenkezett volna az akaratával, vagy a sátán egyenrangú félként alkudozhatott volna Istennel. Mindezeket a félreértéseket meg lehetett volna spórolni, ha a buzgó testvérek előbb kérdeznek, és csak utána kezdenek el tüzelni a nem létező ellenségre. Most már úgy próbálják feltüntetni, hogy én azóta ”finomítottam” az álláspontomat. De nem finomítottam semmit, csak tisztáztam, hogy mit mondok, és mit nem mondok abból, amit a számba akarnak adni.

A felfogásbeli különbség ezzel együtt markáns.